A 88-as nyár nekem is a kedvencem, óriási szerelemben tengettem mindennapjaimat a strandon egy másik 8 évessel. Ide, ebbe a reménnyel és várakozással teli időbe repít minket ez a Texas hercege. Igaz ott Texasban nem a rendszerváltozásra készültek, hanem sokkal inkább a hamut és törmeléket lapátolják a 87-es tűz miatt.

Az egzisztencialista műben Paul Rudd bajusszal látható és nagyon sok századmásodpercig kell gondolkodni, mire felismerjük. Rendkívül élethű  haverja a kissé elhízott és tésztaképű Emile Hirsch. Mint magáról is megjegyzi ő már kövér és öreg és nem táncol olyan jól  mint régen. Mint tudjuk, vagyis inkább képzeljük a diszkókorszakot,  ez  komoly problémát jelenthetett 88-ban.

A két főszereplő óriásit játszik, csakúgy mint a mellékszereplők. Paul Rudd reményeim szerint ezzel az alakításával kikerül az, igaz,A kategóriás, de azért elég bugyuta filmek körforgásából.

 A srácok, negyven körüliek, nyári munkát vállalnak, egy texasi erdőben, ahol az útburkolatra festik fel a csíkokat. A bajuszos csávó kissé komolykodó, szereti a természetet, szeret benne egyedül is lenni, hosszú szerelmes leveleket írni a csajának, vagy csak hallgatni a német nyelvleckéjét, míg a barátjának a legfőbb problémája, hogy túlságosan kanos lesz a természet közeli élettől. A romantikus alkatú csíkfestőben és az ösztönlényben nem sok közös tulajdonság rejlik, de udvariasan próbálnak egymással viselkedni,  és már az elején érezhető, hogy minden veszekedésük  ellenére azért van dolguk egymással, egymásrautaltság ide vagy oda.

Jó ritmussal és kellő érzékenységgel dolgozza fel a nagy semmit a rendező, David Gordon Green. Road movie, amiben a road maga a movie, úgy értem az út, amit festenek. Meg az út önmaguk felé, meg ehhez hasonlók.

Lassú de nem unalmas, megható és szórakoztató és egészen meglepő módon szívet melengető. Egy szó mint száz, döbbenetesen jó film, mert azért két út-elválasztó-csíkot festő anorákos bácsi beszélgetése és iszogatása nem egyértelmű jele a nosztalgikus mélabúnak, de hát a csoda megint rejtve dolgozott, mint már oly sokszor.

Egyszerűen csak mennek az erdőben, sárga csíkokat festenek az útra és a nőkön szenvednek, mint teszi azt minden valamire való férfi. Legalábbis remélem. Az ezüst medvét is elhozó film mindemellett még gyönyörű is az óriási tűz után éledő erdővel.

A két főhős, az egyik a másiknak az ex-sógora, végül is összehaverkodik, szépen finoman, ahogyan a fiúk szoktak, egyszer jól berúgnak és valami nagyon jó zene szól a háttérben. Amikor ezt a filmet néztem, biztos voltam benne, és ez itt egy coming out: fiú szeretnék lenni!

A Texasi herceg bensőséges és szemlélődő film, lassan indul, de kellően korán magával ragad, és utána nem ereszt el soha többé. Szuperlatívuszokban tudok csak beszélni róla, de biztos pont el is kapta a hangulatomat. Mekkora hiba lett  volna kihagyni!

És most jön a fekete leves: ez az egész egy 2011-es Izlandi film másolata. Broáááááááf!

Grúzia 1992. Tbilisziben tavasz van, minden nagyon zöld és reményteljes. Két fiatal lány iskolába jár, elszívja az első cigijét, hallgatja a szülei üvöltözését, utálja a tanárnőjét, de szereti az osztálytársait. Ez idáig semmi különös, sőt, a posztkommunista környezet túlságosan is emlékeztetett minket a kamaszéveinkre. Igaz, kicsit még kopottabb az ablakkeret, kicsit még frusztráltabbak a felnőttek, de azért nincs olyan égbe kiáltó különbség.

Pont emiatt issza be magát a történet a bőrünk alá, mert a környezet és a problémák egyáltalán nem egzotikusak, legalábbis eleinte. De ahogy halad a történet egyre egyértelműbb, hogy ez azért eggyel vadabb világ, pont annyival, hogy már  elviselhetetlen legyen. Ezek miatt a baljós árnyak miatt, nem igazán élveztem a filmet. Tudtam, hogy történni fog valami rossz, és ez egyre csak halasztódott. A film második felében már rég egy fegyver körül zajlott a történet, ami csak nem akart elsülni. A mellettem ülő színésznő is már türelmetlenül megjegyezte, hogy "ha egy filmben van egy pisztoly annak el is kéne sülni."

Kicsit eluntam az izgulást a végére, mert ezt is, mint majdnem minden művészfilmet kissé elnyújtották. A vége felé mikor megtörténik a baj, az tényleg nagyot üt, de utána lehetett volna megint egy kicsit gyorsítani. Én aztán tényleg bukok a művészfilmekre, de nem lehet már szerintem ezt a tempót tartani amikor az emberek True Detective-t néznek otthon esténként.

Na mindegy, egy szó mint száz, azért ez egy nagyon jó film és gyönyörű lányok szerepelnek benne. A két amatőr kamaszlány zseniálisat játszik, amit különböző fesztiválokon díjaznak is nekik. Tényleg minden lány döbbenetesen szép a filmben, egy gond van csak, hogy szinte képtelenség őket megkülönböztetni, egy kínai film kismiska ehhez képest.

Zseniális húzással végig nem derül ki, hogy hány évesek a lányok, és mikor megtudjuk, na az üt igazán, nem a pisztoly vagy a kés. Mint már mondtam, a moziban kicsit hosszúnak tűnt, de a film napokig kísért, a fekete szemű lányok, a zöld fák és reménytelenség.

Rendezők: Nana Ekvtimishvili, Simon Gross

Főszereplők: Lika Babluani, Mariam Bokeria, Zurab Gogaladze.

Nyilván nem láttam az összes filmet, de persze nem is akartam. Van nekem elég bajom az életben anélkül is, hogy szerencsétlen Lars von Trier pszichéjét elemezgessem és ciki nem ciki a kirúgott gyári munkás vergődése is teljesen hidegen hagy.

Így csak azt néztem meg amihez kedvem volt, ráértem a sajtóvetítés alatt és azt nem tartották egy messzi vagy nehezen megközelíthető moziban. A lista ezért rettenetesen szubjektív.

Ők azok akik átmentek az első rostán és alapvetően tetszettek nekem:

Hárommal több esküvő. Jól éreztem magam, nevettem, és kellemes ritmusban haladtunk a főszereplőkkel a boldog végkifejlet felé.

Ártatlanság virágai sem volt rossz, már ha valakinek kevés a nagy magyar valóság és még mélyebben akar megmerítkezni a kelet-európai életérzés bugyraiban.

A Texas hercege is ügyesen lavíroz a művészfilm és az esti kikapcsolódásra alkalmas művészeti alkotás között, milyen kár, hogy egy koppintás.

Ezeken kívül még ott volt ugye az Ida, amitől nem vagyok  elájulva, de elismerem, hogy szép és profi. A történet alapötlete meg tényleg csillagos ötös, egész biztos, hogy meg is kapja majd érte a jutalmát. A Minden odavan-nal sem volt semmi gond, sőt meleg szívvel ajánlom még ma is.

És akkor jöjjön a dobogó:

Bronzérmes az Eltűnés sorrendjében. Ezért.

Ezüst érmes az Apáim története. Ezért.

Aranyérmes, nem meglepő módon a Grand Budapest Hotel, azért mert Wes Anderson olyan a többi kutyaütő között mintha egy másik bolygóról érkezett volna, és én magyar polonista csak ámulattal bámulom, hogy egy texasi filozófus ilyen tökéletesen eltalálja Közép-Kelet-Európa lényegét.

Egyet biztosan ki lehet jelenteni: ez a három film most már biztosan a filmtörténet része. Ez a harmadik rész is egészen jól sikerült, talán ez a legmeggyőzőbb a három közül.

Igaz, nehezen indul, és az elején okoskodónak és nyálasnak tűnik, de a közepétől visszatér a Before filmek rendes kerékvágásba. Persze azért akad romantika bőségesen, mivel ez egy szerelmes film. Például a film nézése közben értettem meg a naplemente-nézés lényegét.

Nehéz írni egy kedvencről. Például Wes Andersonról biztosan nem tudnék. Ezt a trilógiát nagyon szeretem de azért nem varázsol annyira el mint egy Anderson film, így meg tudok ütni kritikus hangot is, remélem.

Ha válaszút elé érkezünk, megtorpanunk, vagy valamit végleg le szeretnénk zárni, de nincs merszünk hozzá, a legjobb amit tehetünk, hogy mozgásterápiára megyünk.

Kötődni, önmagunkat adni, belefeledkezni valamibe, megélni az ösztöneinket, vagy lezárni valamit, sok mindenre jó a Weight Flow Tréning, amelyet Goda Gábor kortárs táncművész tart egy budai gyárépületben. Az óriási ablakok, zöldellő fák már a háromnapos foglalkozás legelején megadják az alaphangulatot. Két és fél nappal, és számtalan kék zöld folttal később pedig egy egészen új hangulatot.

Több éve vettem részt ezen a foglalkozáson mert úgy éreztem szükségem van valami segítségre, és erre a terápiás módszerre esett a választásom, amit igen jól tettem. Sokra tartom a táncot minden szempontból és hiszek is a metakommunikáció erejében.  Éreztem, hogy válaszút elé került az életem és bár sejtetem, merre kell menni, szükségem volt egy erőteljesebb lökésre. A tréning segítségével ez a lökést magamnak tudtam megadni. Érdekes volt, ahogy a három nap alatt, szép lassan, egészen meglepő dolgokra jöttem rá, anélkül, hogy bármit is beszélgettem volna a társaimmal.

foto:katlancsoport.hu

A tánc a lélek titkos nyelve

A Weight Flow Tréninget Goda Gábor az egyik legsikeresebb hazai kortárs társulat az Artus, rendező- koreográfusa fejlesztette ki.  A tréning a „tényleges megtapasztalás útján segít megérteni és fejleszteni mindazt, ami egy dinamikus és harmonikus partneri viszony megteremtéséhez szükséges." - fogalmazta meg a Goda Gábor.

A Weight Flow kifejezést talán legjobban a „súly folyó" szóösszetétellel lehet magyarral fordítani, mert a saját súlyunkkal kell dolgozni és hagyni kell, hogy vezessen minket a gravitáció a foglalkozás során. Ha valakire rá kell dőlni, támaszkodni vagy feküdni, van bennünk egy kis félsz, és önkéntelenül nem merjük ezt teljes súlyunkkal megtenni. Meg kell ezt is tanulni, és azt is, hogy át tudjuk venni mások súlyát, anélkül, hogy túlságosan nehéznek éreznénk őket. Az első felismerés, amire mindenki eljut, hogy ha képesek vagyunk önmagunkat adni, és nem feszülünk be akkor a másik ember is könnyebbnek érez minket. Nem kell félni a sérüléstől, mert: „Az emberi törékenység mindenkiben benne van, megpróbálhatja letagadni, de ha sikerül felismerni és elfogadni ezt a törékenységet, erősséggé is válhat." - mondja a tréning megalkotója.

Hogyan zajlik?

Van egész éves foglalkozás, havonta előre meghatározott hétvégéken, és van egy három napos minden hónapban, pénteken délután, szombaton és vasárnap. Egyáltalán nem szükséges, táncos múlttal rendelkeznünk. Bárki részt vehet rajta és a legkisebb előképzés nélkül el lehet végezni a feladatokat.

De hát mik ezek a feladatok? Mikor megérkezünk, mindenki bemutatkozik és megtanuljuk egymás keresztnevét. Ezen kívül senki nem mond magáról semmit. Majd elkezdődnek a feladatok szépen egymásra építve. Ezeket párban vagy magunkban végezzük. Néha egyszerűnek tűnnek, de egyáltalán nem azok. Például a tréning során figyelünk a testünk központjára és megtanuljuk elengedni a végtagjainkat, (számomra ez volt a legnehezebb). Nyolcasokat kell írnunk a levegőbe, kezünkkel, lábunkkal, testünkkel vagy mindezekkel egyszerre.  Vagy súlyunkat átadva gördülni kell a párunkkal, akit minden feladat végén le kell cserélnünk valaki másra, így mindenki mindenkivel dolgozik együtt a három nap során. A páros feladatok segítenek megérteni, hogy a „szükségszerűen felmerülő instabil helyzetek együttes megoldásában" rejlik egy kapcsolat stabilitása.

A gördülős feladat során, vagy amikor esni tanulunk, zöld kék foltokat szerzünk, de a nap végén, mikor otthon nézegetjük a sérüléseinket ezek inkább büszkeséggel töltenek el minket, mint fájdalommal. A tréning főként az emberi kapcsolataink fejlesztésére irányul, és ennek gyakorlásához szükségünk van bizalomra, önállóságra és felelősségre, és hogy merjünk kockázatot vállalni, mert lehet, hogy elesünk, de tudjuk, hogy fel is tudunk állni. A foltok erre az élményre emlékeztetnek minket.

A legfontosabb tapasztalat mégis az önmagunk adása és odaadása, mert csak akkor lehet stabil egy kapcsolat, ha a támasz és a bizalom az alapja és ezek egyensúlyban vannak. Hogy ezt elérjük, ahhoz az kell, hogy gátak és falak dőljenek le az emberben, azok a falak, amiket legtöbbször mi magunk építettünk fel.

Helyszín: 
Budapest, XI. Sztregova u. 7. 
(Artus Kortárs Művészeti Stúdió) 

A következő weight-flow contact tréningek időpontjai:

szeptember 20., 21., 22.

Vezeti: Beer Gyöngyi

október 25., 26., 27.

Vezeti: Goda Gábor

Jelentkezés, regisztráció: Beer Gyöngyi -  beergyongyi@gmail.com

Vegyünk egy csapat olasz macsót akiknek az élete nem épp fenékig tejfel. Egy átlagos munkanapjukon lekurvaanyázzák és leköpdösik őket, ha rosszabb napjuk van kést mártanak a combjukba. Mindezek mellett az ég világon mindenki gyűlöli őket, a saját feleségüket beleérve.

Szeretek olyan filmeket nézni melyek bepillantást engednek olyan idegen, ugyanakkor érdekes élethelyzetekbe amelyekben soha nem voltam és nem is leszek. Mert hát bármily furcsán hangzik, még sose voltam olasz rohamrendőr. Hogy teljesen őszinte legyek nem is szoktam nap mint nap az olasz rohamrendőrök lelkivilágával foglalkozni. Pedig Stefano Sollima filmje alapján ez érdekes területe az életnek.

Az általuk megélt rendkívül erőszakos világban ők is erőszakkal reagálnak a sérelmeikre, és sokszor önbíráskodnak. A törvényeik viszonylag egyszerűek, szemet szemért, fogat fogért, mindenki egyért, egy mindenkiért és hasonlóak, és aki ezeket megszegi arra sem méltó, hogy leköpjék. Egymást „testvéreimnek” szólítják, és ha kell törvényt szegve védik a társukat. Amire nagy szükségük is van, mert a háború nélküli generáció teljesen elvadult tagjai szó szerint vadászik rájuk.

Hogy nők is végig tudják nézni a filmet, mindegyik szereplőnek megismerhetjük a családját és körülményeit, ami jelenesetben egyet jelent a problémáival. Van akinek a fekete felesége nehezen viseli a kívülről rasszistának tűnő rohamrendőri gondolkodást és kicsit homályos indokkal eltiltja a lányától. Van, akinek a fia apja iránti bosszúból rendőrverő skinheadnek áll és ehhez hasonlók.

A film jó ütemben halad a végkifejlet felé, ami elmarad, mert végül is a végtelenségig lehetne ecsetelni Európának ezt a közös problémáját. A film igaz történeten alapul, így szereplőink ott voltak Genovában a tragikus G8as találkozón és átélhetjük velük Filippo Raciti rendőrtiszt és Gabriele Sandri szurkoló halálát is. A Repubblica újságírójának Carlo Bonininek azonos című regényén alapuló szuper filmet mindenkinek de leginkább két fajta embernek ajánlom: mindazoknak akik alfahímnek érzik magukat, mert így magukra ismerhetnek, és azoknak akik szeretnek alfahímeket nézni, sőt mi több a lelkükben turkálni. 

A spanyol tinilimonádé

Elhatároztam, hogy nem fikázom szét a Téged akarlak című tinifilmet, mert végül is miért tenném, hiszen én is olvastam az Édesvölgyi suli szerelmes ikreit és a Spinédzserek meg annyira tetszett, hogy örömömben gyalog mentem haza a Duna moziból, sőt még kerültem is.

De azért nem bírom ki, hogy ne jegyezzem meg, volt egy olyan érzésem, hogy ez egy dél-amerikai szappanopera. A válság sújtotta Spanyolország a Felhők felett 3 méterrel című film folytatásával vigasztalja magát, hiszen itt most mindenki gazdag és szép.

Hugo három év után tér haza Londonból a tett színhelyére, Barcelonába. A nyitó kockán, meg amúgy is igen gyakran van félmeztelenül és van olyan izomcsíkja a két oldalán a köldökével egy vonalban. Mindemellett a város legjobb bokszolója és sofőrje.  Izmos teste természetesen érző szívet takar. Olyannyira, hogy nem tudja feledni Babit, az első szerelmét. Közte és az új csaja között őrlődik, miközben gyászolja balesetben elhunyt barátját. Kicsit haragszik az életre a történtek miatt, meg az anyjára is, de azt elfelejtették kifejteni, hogy mégis miért.

Hugónak kiváló érzéke van a gasztronómiához is, így Gint olyan pöpec randira hívja, amit őszintén megirigyeltem. Ez egyben a film leghumorosabb része is, mert mikor az alig húsz éves srác egy zilliódolláros porschéval megy az első randira, akkor azért érezzük, hogy egyre távolodunk dokumentarista ábrázolásmódtól. Barátnője, Gin (Clara Lago), minden bizonnyal az új Penélope Cruz, igaz kisebb a melle és nagyobb az orra, de fiatal és biztos ami biztos ő is táncoslány mint Penélope.

Szerencsére nem csak a főszereplők, hanem Barcelona is szép, meg a tetőteraszok is. A spanyolokra jellemzően minden éjszaka történik és ez ad egy kellemes hangulatot az amúgy teljesen tinilimonádé filmnek.

A főhőst alakító Mario Casas szupersztárnak számít Spanyolországba az új Cruzzal meg jó a kémiájuk, legalábbis így filmvásznon keresztül.  A Téged akarlak rekordokat döntöget a spanyol jegypénztáraknál, és végül is miért ne tenné, hiszen sex, drugs and rock and roll érzelmes, spanyol kamaszköntösben tálalva.

Az Erkel színház műsorán

Napfény és örvény két teljesen megfoghatatlan ugyanakkor beszédes elem. Nem jelentenek semmit, ugyanakkor mindent. Pont arra valók, hogy kortárs balett koreográfiák alapjai legyenek.

Napfény a minden, a tökély, maga az élet. De a kegyetlen nap akkor is minden nap felkel és süt ránk, ha minket elhagyott a szerelmünk, David Dawson szerint ez maga a realitás. Ezért a táncos a darab végén már csak magában kering. „Valós világban élek, és tudom, mi lehetséges, és mi nem. A  művészet rólunk szól, az ember egyéniségéről, rólam, róla és őróla.”

David Dawson A napfény természete című koreográfiája tényleg varázslatos.  Az idei hossszú tél után jól fog esni a hiányolt napfény éltető ereje ami szinte süt a színpadról. A darab az igaz szerelem kereséséről szól. Van-e egy olyan egyetlen személy, akit nekünk teremtettek? Akit ha megtalálunk, akkor megleljük a tökéletes boldogságot? Megtaláljuk-e? Ha mi igen, akkor más miért nem? Bármelyik pillanatban elmehetünk mellette? Ha úgy érezzük, megtaláltuk miért múlik el mégis? És miért keringünk a nap körül immár egyedül, és nem vagyunk képesek felejteni?

Kevés koreográfus tudja ilyen lágyan és erőltetés nélkül egyesíteni a klasszikus balett lépéseit a ma már elengedhetetlen show elemekkel. „Büszke vagyok arra, hogy klasszikus balett koreográfus vagyok...Ugyanakkor mégis a lépésanyaga választja el a klasszikus balettet másféle táncoktól. Olyan, mint Shaekspeare a színházban, a mozgásnyelvét évszázadokkal ezelőtt alakították ki, és az évek során megőrizték. A balett egy biztos pont.” - mondja David Dawson.

Az örvény pedig lehet félelmetes, fenyegető, lehet szenvedélyes, vad, izgalmas, monoton, unalmas, felkavaró, megnyugtató, szép és ijesztő, tehát szinte bármi. Amit legfontosabbnak tart Lukács András az a „hangulat és az egység megteremtése a színpadon.” Ez maradéktalanul sikerül is neki.

Lukács András (1977- ) egyik legsikeresebb fiatal magyar koreográfus munkáját is magába foglalja az Erkel Színház Öt tánc előadása. Művét Michael Cunningham Órák című regénye ihlette. Pontosabban az a rész mikor Virgina Woolfot megformáló Nicole Kidman, Philip Glass zenéjére belegyalogol a folyóba, hogy megölje magát. Az örvénylő ugyanakkor bizonytalankodó zene nagyon jól kifejezni a főhős érzelmeit, és ezt ültette át Lukács András a tánc nyelvére. Szenvedélyes kettős táncokat láthatunk, lendületes, örvénylő mozdulatokkal.

 A Nemzeti Balett táncművészei is szerepet kapnak  Bojári Levente és Popova Aleszja mellett és körkörös, örvénylő mozgással tökéletesen kifejezik azt az érzést, amit akkor érzünk, ha azt a szót halljuk ÖRVÉNYBEN.

Camille a kezdetek kezdetén egy jobbfajta, ironikus francia művészfilmnek indul, majd egy kissé idióta, de azért vicces vígjátékká módosul, hogy a végére megkapjuk a nagy keserédes nosztalgiát a szívünk közepére. Folyik a könnyük és azt gondoljuk, ezt semmiképpen nem írjuk bele a kritikába.

„Elment, míg én utána

levett kalappal intek,

elment arany batáron,

az ifjúság a nyáron,

és vissza sem tekintet.”

 Camille-t  Noémie Lvovsky rendezte, írta és játssza, aki hazájában állítólag nagy népszerűségnek örvend. Nem bírom ki, hogy ne jegyezzem meg, bár elismerem, hogy talán túl érzékeny vagyok a témára, de feltűnően nem negyven éves, mint akit játszik. ( 50.) A legtöbb hirtelen a múltban találjuk magunkat filmmel ellentétben Lvovsky játssza a 16 éves Camille-t , és ezt nagyon meggyőzően teszi, de a férjét alakító Samir Guesmi meg még jobban. A film minden valószínűség szerint erősen önéletrajzi ihletettségű, de ez nagyon jó áll neki, mert tényleg őszinte.

A kezdő kockákon egy alkoholista munkanélküli színésznőt látunk, akit a férje éppen elhagy egy fiatalabb nőért. Gyönyörű jövő, minden fiatal lány erről álmodik. Ám hamarosan megtudhatjuk miről is álmodott a lány, mert Camille 2008 szilveszterén annyira berúg, hogy 1985-ben találja magát, ahol teljes hangerővel szól a 99 luftballon.

Az esetleges kétségeinket, hogy ez most egy gagyi tévéfilm vagy valami komolyabb, hamar eloszlatják az olyan A kategóriás színészek nyúlfarknyi szerepei, mint Mathieu Almaric, aki egy perverz tanárt játszik. A film nem túl hosszú, nem túl rövid, szomorú és vidám, pont amilyenek lennie kell. Az elillant ifjúságunkban meg sokan, sok mindent elrontottunk és kérdés, hogy ezeket meg lehet vagy kell-e változtatni. Elsősorban szerelmes film a Camille, vonzásokról és nem létező választásokról szól.

Kapunk itt önismereti leckét, nagy adag nosztalgiát és feltehetjük a kérdést, hogy vajon számítanak-e a döntéseink vagy minden mindegy; mert amúgy is C’est la vie, amit egy Benedik Tiborra hasonlító francia fiú Krakkóban a kétezres évek eléjén úgy fordított nekem angolra, hogy No Hope and No Regret.

Még jó magam is, akit érdekel és szereti a történelmet, unom a második világháborús történeteket. Persze tisztában vagyok vele, hogy milyen fontos a szembenézés, de szerda este, hulla fáradtan lehet, hogy nem éppen szembenézni van kedvem. De most megint ezt kellett tennem, mert Rachel Seiffert regényéből készült, Lore című filmet néztem meg, és ennek utólag nagyon örülök.

Érzékeny, okos, és nem utolsó sorban gyönyörű filmet láttam egy német kamaszlányról, aki négy kisebb testvérével az elvesztett háború után átgyalogol a Fekete-erdőn. Igazi tündérmese, ahol persze a gonoszok ugyanúgy megbújnak az erdei kunyhókban, mint a jó tündérek. A zöldellő erdő költői képei, a kiszolgáltatott és szép gyerekekkel egészen maradandó képet nyújt, és a jó történet és mély mondanivaló ellenére is ez a film legnagyobb erőssége, Adam Arkapaw operatőrnek köszönhetően.

Értékeltem, hogy a rendező, az ausztrál Cate Shortland, nem csúszott bele a hatásvadász művészfilmek hibájába, és csak annyi borzalmat mutatott be amennyi épp elég ahhoz, hogy érezzük mi a helyzet, de azért meg is tudjuk emészteni. Amennyire lehet, reálisan mutatja be azt a nagyon fontos kérdést is, hogy a németek hogyan tudták feldolgozni a háború végén a sok borzalmat, ami az országukban történt. Így az elején elég döcögösen sikerült elfogadniuk a koncentrációs táborokról készült képeket, de azt hiszem ez érthető is. (Beállított képeknek tartják az amerikai katonák által készített felvételeket, amiken szerintük sovány hollywoodi színészek szerepelnek. ) Lore a többséggel ellentétben hajlandó szembenézni az igazsággal, de ez azt eredményezi, hogy az éhségtől és a túl nagy felelősségtől néha-néha elborul az elméje. Saskia Rosendahl rendkívüli érzékenységgel és tehetséggel alakítja a tizenöt éves lányt de a húgáról és az ikeröccseiről is megkapóan élethű képet kapunk, köszönhetően a jól kiválasztott gyerekszínészeknek és Robin Mukerjee forgatókönyvének.

Ahogy egész Németországnak úgy Lorenak is, aki nemzetiszocialista szülők gyermeke, fel kell dolgozni a múltat és az értékrendet amit kapott, de  neki egyúttal fel is kell nőnie. Gyalogolnak a ködös és nagyon zöld tájon, a legkisebb, még kisbaba öccsét dajkálja és megpróbál ételt szerezni. Egy zsidó fiú segít neki ebben, akivel átéli a kamasz szerelem minden báját és nehézségét, miközben erősen küzd a belenevelt előítélettel. A biztonságos menedékként végül felbukkanó, kék-malom-csempés, nagyon német nagymama és a sok étel sem tud már vigaszt nyújtani, mert úgy tűnik ebben a történetben és életben Lorénak már nincs happyend. 

Nem kedvelem a túlságosan realista filmeket mert ezeknél semmi sem áll távolabb a valóságtól. Volt egy olyan érzésem az Ébredés bizonyos részeinél is, hogy az lesz a legjobb ha besózzák az egész angol kertvárosi utcát mert lassan már mindenki meghalt.

Amúgy én egy igazi angol szakos-anglománból az évek során szépen lassan egy Britannia-utáló lettem. Mostanában már kezdem azt gondolni hogy, ennél lehangolóbb hely kevés van a világon, persze nem jártam Észak-Koreában, nyilván az sem egy Mária napi körmenet.

A Broken című szocio-drámában van minden ami miatt Nagy-Britannia egyes környékei és társadalmi beidegződései visszatetszést keltenek az emberben. Lehangoló időjárás, a lehangoló kertvárosban, lehangolt emberekkel. Az agresszió meg nem éppen elfojtott hanem inkább ereje teljében tombol. Pont annyira van jólét, hogy az állampolgárok már kicsit romlottan unatkoznak és nincsenek egymásra utalva. Az egész filmet áthatja az a rossz hangulat amit én oly kevéssé kedvelek ebben az esős szigetországban. Persze elismerem, hogy ha kellőképpen jómódú vagy akkor ez egy nagyon jó hely tud lenni, de itt nem erről van szó.

Szereplőinkre mondhatnánk, hogy alsó-középosztálybeliek, de a szomorú tény az, hogy valójában ők a középosztály. Három családról szól a történet, amiből kettőben hiányzik az anya. Nem élnek  annyira rossz a környéken, nem is annyira szegények, még csak nem is alkoholista senki, ennek ellenére a 11 éves kislányok egymás fejét a földön fekve rugdossák, és ez egy olyan mellékes esemény amiről nem is szól a gyerek az apjának, akivel való kapcsolata a film témája. Ez nyilván csak egy csip-csup esemény és különben is the survival of the fittest a legfontosabb, így az a legjobb ha verekedünk és télen sem hordunk zoknit. 

Ha a filmben bemutatott élet valamennyire is közelít a valósághoz, akkor elég nagy gáz van arrafelé, bár azért valószínűbb, hogy az alkotók (vagy a film alapjául szolgáló regény írója, Daniel Clay) nyúlt mellé kissé. Mindezek mellett iszonyatosan félelmetesnek találtam a Rufus Norris filmjét, vágni lehetett a feszülséget, többször majdnem abbahagytam annyira izgalmas volt, így rosszat sem nagyon kéne mondani róla, a fent leírtakon kívül. Nincsen benne fölösleges jelenet, és azonkívül. amit már említettem, hogy majdnem mindenki meghal, reálisak a párbeszédek és a jelenetek is. Főleg a lengyel bebysitter kalandjai (Cillian Murphy és Tim Roth) voltak élethűen ábrázolva.

A film alapkonfliktusa, hogy egy a felesége halála miatt kissé befordult apa túlságosan védelmezi gonosz lányait akik közül az egyiknek az a hobbija, hogy környezetében lévő férfiakat vádol szexuális zaklatással, sőt erőszakkal. Az apa meg ilyenkor üt, amit nem igen kéne. A szomszédban lakó túlérzékeny és kissé visszamaradott fiúnak az indokolatlan agresszió meg igazán nem tesz jót. Velük szemben laknak Cunninghamsék a lelépett anyával és a lengyel segítővel (Zana Marjanovic), ahol a kislány cukorbeteg, kellően vagány és a jó jellemrajz és remek alakítás (Eloise Laurence) miatt igazán szimpatikus is.

Ahogy a film vége is. A számomra nézhetetlen Táncos a sötetbenre emlékeztető röhejesen-tragikus jelenetek után egészen felemelőek a film befejező akkordjai, bár a szürreális halálközeli élmények képi megjelenítése erős kontrasztban áll a film ezt megelőző hiperrealista ábrázolásmódjával, azért nem különösebben zavaró. Az ez előtti csúcspont viszont, amikor az izgalom már tényleg a tetőfokra hág, megsejteti miért is kellett mindenképpen vászonra vinni Daniel Clay regényét. Clay a sok mocsok és reménytelenség bemutatása után arra enged minket nézőket következtetni, hogy az agresszió és gonoszság mellett a jó is megbújik bennünk. Így a legrosszabb mellett akár a legjobb is megtörténhet velünk, a legfontosabb tehát életben maradni. Ez is mennyire angol!

Rajzfilmekről nehezen tudok véleményt mondani mert nemhogy nem én vagyok a célközönség, sose voltam egy nagy rajzfilm rajongó. Nyolc évesen sem. Jó, persze a Szaffit imádtam, de az más. Felnőtt fejjel végképp nem fér a fejembe, hogy élvezheti egy korombeli a Shreket például. Nyilván a Hófehér meg a társai megint egy más kérdés, na de hagyjuk is ezt a kérdést.

Így őszíntén szólva nem tudom megitélni, vajon tetszene-e egy mai gyereknek a Croodék, de az biztos, hogy ártani nem árt. Az üzenet amit közvetítetni akarnak pozitív és pártolandó, a történelmi visszatekintés érdekes és hasznos.  Én viszont egyáltalán nem tudtam évezni és eszembe jutot t az apukám, és utólag mélyen egyetértek vele, aki gyerekkoromban nem jött be velünk a mesefilmkre, hanem a mozi előterében várt meg minket.

Chris Sanders (Az oroszlánkirály, A szépség és a szörnyeteg) által jegyzett  Croodék egy jóravaló tanítással és tanulsággal ellátott, villogó és hangos mese, ahol minden szereplő úgyanúgy néz ki. Kivéve a fiút aki a kifinomult ősembert játsza, mert őt túl vékonyra rajzolták a kicsit trampli, de igen fürge mozgású csaja mellé.

Trampliék amúgy egy barlangban laknak ahonnan nem mernek kijönni mert mindentől félnek, és különben is fő az elővigyázatosság. Pedig az élet változás, a változás jó, az élet jó. Ez a film tanulsága, és ezzel messzemenőking egyet tudok érteni. Kár, hogy a tanulság az első tíz másodpercben lejön, és még van hátra másfél óra, amit azzal tölthetünk, hogy szőrős és szőrtelen, nagy és veszélyes, kicsi és veszélyes, vagy ritkább esetben veszélytelen állatokat nézünk. A film amúgy az én izlésemnek túlságosan állatcentrikus, de mit is várhatunk egy kőkorszaki rajzfilmtől. A végén, mikor Croodék már majdhogynem civilizált ősemberek lettek, mindenki kap egy kedvecet is, ahogy ők mondják. Sőt még a legveszélyesebb állatot is megszelidítik, és mint tudjuk akit megszelidítünk azért felelősséget kell vállalni. Persze biztos fognak is, mert az maguk Croodék is nagyon vadak a film elején a végére meg szintén megszelídülnek.

Rengeteg az akció a filmben, így szinte lehetetlen figyelni a történetre, ami nem is nagyon létezik. Bevallom férfiasan, hogy az utolsó harmadától kezdve már teljesen elkalandoztak a gondolataim. Nem sok mindenről maradtam le.  Természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem is szabad egy gyerekeknek szóló rajzfilmnek túlságosan bonyulultak vagy mélyenszántőnak lennie.  Szerencsére rossz magaviseletem ellenére még engem is elért a végső üzenet, így remélhetem, hogy most már én sem fogok félni semmitől, soha többé. 

Ahogy a történelemben sokan másoknak nekem is meggyűlt a bajom az Ígéret földjével kapcsolatban. Bár ez nem teljesen igaz, mert ugyan az volt az érzésem, hogy kicsit unalmas, mikor ránéztem az órámra már majdnem vége volt az egésznek.

A probléma valószínűleg ott kezdődött, hogy elkövetem a legamatőrebb hibát: elolvastam az ajánlót. Így nem csak azt tudtam előre, hogy a főhős milyen irányba fog változni, de azt is, hogy lesz egy megdöbbentő (vagy nem is annyira) csavar a vége felé.

A téma amúgy rendkívül aktuális, még ha egy kicsit egyoldalúan is mutatják be. A palagáz kitermelésének környezet-károsító hatása rendesen ki van domborítva. A kőzetrepesztés technikával kapcsolatos problémákról itt bővebben.

Van Sant reálisan ábrázolja a kisvárosi életet a harmatos fűvel. Nincs idealizálva és nem is esett a másik végletbe, miszerint azonnal agyonvernek, ha egy szegényebb állam kisvárosának kocsmájába belépsz. Itt is kap egyet a főhős, de az az egy pofon szépen fel van vezetve.

Még egy aprócska problémám volt. Sokszor megfigyeltem már, hogy egy-egy évben minden film ugyanarról szól. Itt is betelt a pohár a főhősnél, vagyis eljutott arra pontra, mikor kimondja (ahogy az anyám is kimondta állandóan gyerekkoromban) : mindennek van határa. A Kényszerleszállás is pont erről szólt. Van egy pont, miután nem lehet többet hazudni. Úgy látszik az önismeret és a legyünk hűségesek önmagunkhoz érzése manapság áthatja az egész társadalmat. Olyannyira, hogy már a közönségfilmek is erről szólnak. Persze ennek inkább örülni kell mint búslakodni miatta.

Ügyesen bemutatja a film azt is, hogy egy egyedülálló anya nem filozofálhat annyit hogy vajon mi helyes és mi nem, mint az egyedülálló harmincnyolc éves főhős, Matt Damon, (aki velünk együtt öregszik.) Ahogy azt a megint csodálatos Frances McDormand karaktere megfogalmazza: „this is just a job.”

Az én munkám meg az, hogy véleményt mondjak az Ígéret földje című Gus Van Sant filmről. Így befejezésként annyit kell még hozzátennem, hogy akit érdekelnek a nagyvállalatok, (kilenc milliárd dolláros cég, ahogy sokszor hallhatjuk), a környezetvédelem, a lelkiismereti kérdések, és nem utolsósorban a vidék egész világon tapasztalható nyomora, az nézze meg, mert jó film.