Valahol itt

Nem tudok leszokni róla és nem is akarok. Ha egyedül vagyok este és senki nem szól bele biztos, hogy Agatha Christie feldolgozást nézek. Nagyon sokat láttam már, és persze vannak kedvenceim. Most segítek eligazodni, hogy melyik az az öt film, ami biztos nem okoz csalódást.

De miért is szeretem ennyire Agatha Christie-t? Mivel a világ legnépszerűbb írójáról van szó, ez nem tartozik kifejezetten a különleges hobbik közé. Mégis megpróbálom megmagyarázni.

Először is szeretem benne, hogy ismeri a világot ahol a regényei játszódnak. Minden bestseller író a gazdagokról akar írni, mert ezt zabálják az emberek, csak sajnos elképzelésük sincs, hogy él a felső tízezer, arról meg végképp nincs, hogyan viselkednek. Agatha Christie egy felső-középosztálybeli angol nőnek, és ami a lényeg, egy kifejezetten gazdag amerikai férfinak a gyereke. Kisgyerekkorától kezdve a nagyvilági és világutazó társaság tagja. Így sem nem áhítozik, sem nem irigykedik arra a társadalmi osztályra, amelyik talán, de egy szórakoztató regény szempontjából biztosan, a legérdekesebb életet éli. Christie tényleg ott volt azokon a partikon, luxushajókon és kastélyokban ahol a kitalált gyilkosságai történnek. Nem is beszélve a Közel-Keleten játszódó regényeiről, ahol szintén gyakran tartózkodott régész férje miatt. Tudta miről beszél, és ez adja a hitelt és az atmoszférát a műveinek. Ezt még hosszan lehetne elemezni, de gondolom így is világos.

Ezenkívül, még abban a szerencsés helyzetben is volt, hogy egy olyan korszakban és országban élhetett, ami azóta egyfajta irigyelt aranykorrá nőtte ki magát. Ez a harmincas évek brit birodalma.

És persze itt vannak még a finomságok, amikkel nem lehet betelni. Például nagyon bírom, hogy a fél társaság kihal éjjelente a több napos partiról, de a maradék vendégek jóízűen csevegnek reggelinél, mintha mi sem történt volna. Az angol hidegvér, ugye. „Funny isn’t, how things have turned out?  - mondja egy hölgy a Death in the Library-ban, amikor meghalt az unokatestvére. Óriási. Az is jó, amikor napozó, fürdőruhás szépfiúkat kalapos, mellényes, öltönyös detektívek kérdezik ki.

Szeretem azt is, hogy Agatha Christie könyvek azért valójában lányregények. A fiatal szerelmesek mindig győzedelmeskednek és olyan okosságokat is hallhatunk, mint: „Love is an act of courage." Azt is szeretem, hogy a leghíresebb, legjobb brit színészek is örömmel vállalják a szerepet egy Agatha Christie filmben. Szeretem az igényes, tökéletesen korhű berendezési tárgyakat, nem is beszélve az angol autógyártás csúcsáról, a kétszemélyes mini sportautóktól. 

Szeretem az új Miss Marple-t Julia McKenzie-t is. Geraldine McEwant is bírtam, de el kell ismerni, hogy ez a Julia McKenzie zseniális: bölcs és mókás egyszerre. Pont kellő mértékben keveri a kedvességet az iróniával. Geraldine kicsit túl kedves és agilis volt az én ízlésemnek. Joan Hickson a legkorábbi Miss Marple akit még láttam, ellenben annyira merev és karcos volt, hogy azt a 21. században már nem lehet bevállalni még a híresen fagyos angoloknál sem.

Bírom azt is, hogy amikor nyáron, idilli, angol vidéki tájon játszódik a történet, akkor minden egyes nap süt a nap, ami nem kis kihívás lehet egy angliai forgatáson. Ha esetleg borús és baljós a történet és ősszel vagy télen játszódik, akkor meg a legszebb, középkori angol falvakban ülhetünk a sötét kocsmában.

És akkor még a leggyönyörűbb középkori kastélyokról, Bauhaus villákról és art deco lakásokról nem is beszéltem. Végül, de nem utolsósorban azt is szeretem, hogy nyíltan piálnak az öreglányok.

A filmeket teljesen szubjektíven válogattam, nehéz is védeni az igazamat. Nekem ezek a kedvenceim. A hangulatuk, a képi világuk, a sztori és a szereplők miatt. Az újabb feldolgozásokat szeretem, mert sajnos a régebbiek nem állták ki az idő próbáját, nem úgy, mint a maguk a könyvek. Tisztelet a kívételnek. A válogatásnál figyelembe kell még venni, hogy azokat a regényeket szeretem filmen, amiket nem olvastam.

 Íme, az ajánlatom:

1. Mystery of the Blue Train (A titokzatos kék vonat) David Suchettel. Dél-Franciaországban játszódik egy tetszetős villában és persze egy luxusvonaton. Különösen sokat cigiznek a filmben, így fejezik ki, hogy valaki francia.

3. The Hollow, (Hétvégi gyilkosság) szintén David Suchettel. Ez kivétel, mert olvastam a krimit mielőtt láttam volna. De tökéletes feldolgozás. Jó az alapsztori.

4. The Body in he Library (Holtest a könyvtárszobában) – Sok híres színész szerepel benne, és Geraldine McEwan alakítja Miss Marple-t. Szállodában játszódik és kicsit Dirty Dancinges a történet.

5. 4.50 from Paddington (Paddington 16:50), Geraldine McEwan és Joan Hickson. Régi kastélyban játszódik, jól mutatja be, milyen az átjárás a közép- és felsőosztály között. Az alkalmazottnak is piros sportkocsija van. A főszereplő nőre hajt minden férfi, ami különösen szimpatikus.

A két csatolt változatban mások halnak meg és mást is választ a főhősnő a végén. Érdekes azt is megfigyelni, hogyan változott a női szépségideál az elmúlt időszakban. Magyarul a régebbi változat.

Angolul az új.

A Premium Rush nem került be a hazai mozik kínálatába, de DVD-n azért megjelenik. Ez szerencse, mert ha nem is világraszóló, de azért akad biciklis kultúra errefelé is, és ha mást nem is nagyon, a kerékpáros életérzést tökéletesen hozza a film.

Mert ez a szubkultúra mindenhol hasonló: a New York-i biciklisfutárok is vagányok, izzadnak és kiállnak egymásért. Sajnos én nem voltam soha biciklisfutár, főleg nem olyan, aki a jó oldalon másokért és az életéért küzd. Viszont elnézve a főhős barátnőjét (Dania Ramirez) lehet, hogy mégis kéne egy kicsit futárkodni. Szó mi szó igen jó formában van a hölgy, igaz valójában nem a bringától, hanem a röplabdától.

Aki szerette/szereti Heath Ledgert annak is melegen ajánlom a kergetőzős filmet, mert a főszereplő srác, Joseph Gordon-Lewitt, legalábbis sisakban, megszólalásig hasonlít rá. A rendező élethűen mutatja be a biciklifutárok életét egy bizonyos pontig. Talán inkább ennél a vonalnál kellett volna maradnia, valami szerelmi szállal megbolondítva, és nem egy gagyi krimit csinálni belőle, de hát gondolom az alkotók úgy gondolkodtak, a fiuknak ez kell.

Pedig David Koepp idáig leginkább forgatókönyveket írt, így akár jó sztorit is kitalálhatott volna. A történet, amit most létrehozott, végül is izgalmas, csak kicsit olyan mintha a Miami Vice egyik korai epizódját néznénk a kihagyhatatlan kínai negyedes részekkel. A nyolcvanas évek és Tarantino óta csupán annyi változott, hogy egy rövid mandarin részt is be kell már manapság iktatni a ’kínai bűnözők tárgyalnak’ munkacímű részbe.

Kicsit zavaró, hogy állandóan ugrunk az időben, nehéz követni a történetet, főleg úgy, hogy a tíz perces üldözéseknél teljesen ki is kapcsoljuk az agyunkat. Az alkotók nem titkolt célja nyilvánvalóan az volt, hogy izguljunk a fék nélkül bringázó egyetemistáért és a bombázó barátnőéért, aki ugyan most mással jár, de azért a főhősünket szereti.

David Koepp legjobb húzása az, ahogy bemutatja, mi játszódik le egy bringás agyában, amikor a forgalom igencsak veszélyessé kezd válni, vagy amikor a másodperc töredéke alatt találja ki az útvonalat, vagy ő, vagy a telefonja. New York is vonzó arcát mutatja, nyár van és zöldek a fák a vöröstéglás épületek előtt, sok a sárga taxi és a parkos üldözés.

Aliya Tanykpayeva és Leblanc Gergely főszereplésével Don Quijote főpróbát láttam az Operában. Marius Petipa, az orosz cár francia koreográfusa a zseniális regény egy fejezetét dolgozta fel: a cselekmény mindössze annyi, a kocsmáros nem engedi a lányát a szegénylegényhez, aztán mégis.

Leginkább gyerekeknek való történet, és Ludwig Minkus zenéje sem tartozik a felejthetetlen dallamok közé.  De maga a koreográfia a világ vezetőtáncosainak is komoly kihívást jelent és sok gálába való lépéssorozatot tartalmaz, így a világ számos Operájában színpadon tartják. Vagy néha-néha előveszik, ahogy azt Budapesten is teszik tíz évenként.  

Leblanc Gergely magas, erős. Technikai tudása és nem utolsó sorban a külseje is adott ahhoz, hogy még nagyon sokra vigye. Londoni kitérő után tért vissza Budapestre és mivel az Operaház vezetősége bízik benne, valószínűleg még sokszor láthatjuk címszerepekben. Bár jelen esetben a címszerepet még én is el tudnám táncolni kilenc hónapos terhesen, mert Don Quijote maximális teljesítménye az, hogy néha besétál és egyszer a dárdájára koszorút tűz. Természetesen ezt a szerepet nem a fiatal Leblanc Gergely táncolja. De a Don Quijote névvel el lehet adni mindent, és ezt már Marius Petipa is tudta az 1800-as években, mikor balettjének ezt a nevet adta.

Szeretem, ha az egész társulat a színpadon táncol, és azt is, ha megnézhetem, hogy az egyes szólisták mit tudnak. A Don Quijote-ban mindkettőből kivehettem a részem.  A február 6-ai főpróbán a Budapestre szerződött, kazah sztárbalerina táncolta a főszerepet. Sajnos azt kell mondani, igazi felüdülést jelentett egyik-másik macilábú balerina után. Az egyik szemem sír a másik nevet, ahogy mondani szokás, mert én is azt szeretném, ha magyar táncosnők kapnák a vezető szerepeket, de be kell vallani, hogy az orosz iskolával nagyon keveseknek sikerül versenyre kelni.

Nem mindenki van tisztában vele, hogy ezek a lányok, fiuk a volt Szovjetunió területén hogyan nevelkednek és edzenek éveken át. Azon kívül, hogy genetikailag is vékonyabb csontozatúak, mint a nyugatabbra élő embertársaik, teherbírásban is egészen máshoz vannak szokva. Kora kisgyerekkoruktól kezdve kilométereket gyalogolnak, elképzelhetetlen hidegben, hogy egyáltalán eljussanak a próbateremig, ahol késő estig gyakorolnak sokszor fűtés nélkül. Edzettségükkel, genetikai adottságaikkal, és az egész társadalmat átható balett kultúrájukkal messze a többiek előtt járnak. Így hát könnyű szívvel gyönyörködjük Aliya Tanykpayevában, aki pontos, szép, erős, hajlékony, légies és halál profi. Nem utolsó sorban még szimpatikus is. 

képek: fidelio.hu

Vígjátéknak álcázott lelkizős művészfilm amerikai módra. Olybá tűnik, Judd Apatow, a rendező, eléggé rá van kattanva erre a negyven éves korra: a megrendítő 40 éves szűz is az ő nevéhez fűződik.

Az utóbbi nyilván nem önéletrajzi ihletettségű, mivel a 1967-es születésű Apatow 1997-óta házas és két gyereke van. Ez csak azért érdekes, mert a tárgyalt műben (40 és annyi) a főhősnő-feleség és a filmbeli gyerekek is a sajátjai. Egyedül őt magát, az apát játssza Paul Rudd. Az is lehet, hogy a saját házukban forgattak. Leslie Mann az anya, a való világban sem tartja a kapcsolatot a biológiai apjával, ahogy a filmben sem. Leforgatták a saját életüket, de az már kérdéses, hogy ez feltétlenül szükséges volt-e.

Mert hát, mit is mondhatnék. Betekinthetünk egy mérhetetlenül gazdagnak tűnő, de éppen óriási anyagi problémákkal küzdő, dél Los Angeles-i, csonttá soványított anya és egy bicikliző, muffint zabáló apa magánéletébe. A sztori, a dialógusok és a felvetett problémák nem túl érdekesek, mondhatni annyira mindennapiak, hogy már unalmasak. Főleg úgy, hogy a megfigyelt pár még nálunk, nézőknél is bénábban csinálja a dolgait.

Olyan eget rengető igazságokat hallhatunk és láthatunk, hogy megkopott a szenvedély, a férj i-pad-ozik a vécén, a kamaszokkal problémák vannak, és Megan Foxnak jobb az igazi melle mint a 40 éves anya műmelle. A pár megpróbál beszélgetni, de ez nem nagyon megy nekik. Meg a forgatókönyvírónak sem a dialógusgyártás. Mi meg mindeközben nagyon izgulunk, hogy vajon mikor és hogyan nem annyira ciki kimenni a moziból, mert, és most mindenki kapaszkodjon, a mű 135 perc!

Mikor már szénné égtük magunkat a szerencsétlenkedést látva, váratlan esemény történik: a film háromnegyedénél van egy fél óra ami élvezhető. Vagy az is lehet, hogy addigra tompul le az agyunk a megfelelő szintre. Egy minimálisan meglepő fordulat bontakozik ki a történetben és Apatowból is körülbelül ekkora tör elő a komédiás, ami sokkal jobban áll neki, mint a lélektani művészfilm rendező. Így elnevetgélhetünk a zsidó, nem-zsidó házaspár szociokulturális hátterének különbözőségén, de legfőképp azon, ahogy szépen lassan mindkettő teljesen kikészül.

Ha adott hangulatban vagyunk, ez a röpke kis negyede a filmnek tényleg kellemes. A vége sajnos megint elég lapos, kiszámítható, és bármily mélyen szántó akar lenni, egyáltalán nem az, éppen csak kaparja a felszínt, vagy még azt sem.

Nagylelkű napom van, így rögtön azzal kezdeném, hogy nagyon tetszett a Kényszerleszállás című Zemeckis film. Mert, bár nem ez lesz a kedvenc filmem, hibát nem találok benne. Szerencsére Speier Dávid fordította így szinkrontól sem kell megijedni.

Őszintén bevallom, élveztem minden percét még úgy is, hogy azért könnyedén rá lehet jönni a csattanóra. Igaz, ami igaz, csak egy kicsivel előbb válik egyértelművé a végkifejlet, mint amikor csattania kéne.

A történetet egy mondatban el lehet mesélni, de nem is ez a lényeg. Tökéletes alakítások, jellemfejlődés, izgalom és humor jellemzi Zemeckis filmjét. Danzel Washington annyira jó, hogy az már fáj. Arról nem is beszélve, hogy hatvan évesen játszik egy kábé 40 éves férfit, teljesen hitelesen. Azt idáig nem mondhattam el magamról, hogy egy Danzel Washington rajongó lennék. Mindig az a szövegkabátos férfi ugrott be róla aki Whitney Houstonnal jár, aki nem is ő hanem Dennis Haysbert. Mondjuk a Sok hűhó semmiértben nagyon szerettem, ez tény és való.

Jelen esetben egy amerikai hőst alakít, aki megmenti száz utasa életét. Mindezt teszi úgy, hogy felszállás előtt három napig egyfolytában iszik, nem alszik semmit és az indulás reggelén kokainnal józanítja ki magát.

Általában unom az akciójelenteket, de itt majd lerágtam a tíz körmömet a kényszerleszállós résznél. Sajnos a film elején tapasztalható feszültséget nem tartja végig fent a rendező, de ez nem zavart, mert az ekkora költségvetésű alkotásoknál nagyon ritkán tapasztalt mélységet lehetett felfedezni a szereplők felvázolt lelkivilágában. Úgy tűnik Zemeckis érdekli az ember maga csak úgy, mint a gépek. Legyenek azok repülők vagy villám segítségével a jövőbe száguldó autók.

A mellékszereplők is mind meggyőzőek voltak. John Goodman ezúttal haverját, Lebowskit személyesíti meg. Ez a Goodman-Lebowski mix maga a garantált siker. Kelly Reilly, az ír lány a Lakótársat keresünk című felejthető Erasmus filmből, lesoványítva alakítja a heroin függőt, akinek sikerül az, ami a főhősnek nem nagyon megy: hogy végtére is szögre akassza a függőségét, és ne függjön többé tőle.

A film végi meghallgatáson válaszolni kell a főhősnek egy bizonyos. végső kérdésre is, ahogy nekünk is fel kell tennünk magunknak a kérdést, amire azért a szívünk mélyén tudjuk a választ, még akkor is, ha ez a film egy kicsit összezavarja a képet: „Most akkor oké vagy nem oké, ha be van lőve a pilótánk?”

2013-at írunk és el kell végre dönteni melyik volt a legjobb film, amit 2012-ben láttam. Csinálhatnám azt, hogy végigpörgetem az írásaimat, és felidézem miket láttam és milyen kritikákat írtam róluk.

Persze akad olyan is amiről nem írtam, például az Életrevalók. Az előbb említett még ráadásul tetszett is nagyon. De visszagondolva azért hatásvadász volt, nem is kicsit. Az alábbi kép ezt az állításomat jól illusztrálja:

Tehát a visszagörgetés helyett hagyatkozzunk a híresen jó  memóriámra és nagy szívemre. Vajon mire emlékszem filmügyileg a 2012-es évből? A jobbak közül eszembe jut a Gyilkos Médium, a Bernie, a Fejvadászok, a Sleeping Beauty, a Moonrise Kingdom, és a már említett Életrevalók.

A Médiumos tetszett nekem de minden valószínűség szerint nem fogom soha többé megnézni.  Az Életrevalók klisés volt és tavalyi, a Moonrise Kingdom csodálatos, de ezidáig a leggyengébb Wes Anderson film, (természetes még így is jobb, mint a többi film, de Andersontől a maximum nem elég.) Reméljük, Budapesttel ismét megtalálja régi önmagát. A Fejvadászok hihetetlenül jó volt, de mivel krimi és a hangulata kicsit túl északi, szintén nem fog kétszer megnézésre kerülni. Így a nyertes az immár háromszor végignézett Bernie! De csak mert idén nem készült Agatha Christie feldolgozás Michael Fassbenderrel. Vááá!

Egy díjnyertes francia krimitől az ember sokat vár és jelen esetben szerencséje van, mert meg is kapja. Nem többet, de nem is kevesebbet, mint egy rendőrős, gengszteres, elrabolt-fiús sztoritól vár.

Lehet papírkutya vagyok, de a film közben végig izzadt a tenyerem, mialatt azért erősen élt bennem a gyanú, hogy meglesz a boldog vég. Ebben ugyan nem lett maradéktalanul igazam mert befejezésül a kicsit gyenge ’döntse el maga’ kategóriát választották az alkotók. De a film pörgött végig, tele volt fordulatokkal és egyet kivéve nem kellett a világon legunalmasabb verekedős jeleneteket nézni.

Mert ha két felnőtt férfi színész verekszik az csak akkor nem iszonyú mű és unalmas ha Hugh és Colin rugdossa egymást a kocsma előtt Bridgetért. A Fehér éjszakák verekedős részét állítólag maga a főszereplő, Tomer Sisley (Largo Winch) rendezte és a valaha leforgatott legvalósághűbb bunyónak tartják. Sisley, a nők bálványa állítása szerint nem a pofonokra koncentrált hanem a drámára és ezért sikerült olyan jól az említett jelent. Ezt nem tudom igazán megállapítani, de nem volt zavaróan rossz az biztos.

Volt viszont valami, ami zavaró volt, igazi óriásbaki, remélem nem csak engem zavar. A franciák rém büszkék rá, hogy különbséget tesznek a berberek, a líbiaiak, a dél-algériai, és az északi-egyiptomiak között, de többre úgy látszik már nem nagyon futja, mert a tárgyalt filmben a fő gonosz, török bűnöző fekete. Viccesen kebabnak szólítják és megjegyzik, hogy ezek akarnak belépni az EU-ba. Nem sok fekete törököt láttam életemben, de úgy látszik a rendező, Frédéric Jardin meg semmilyet sem. Ez persze részlet kérdés, de egy fokkal több érzékenységet is mutathattak volna a téma iránt egy ilyen egyértelműen politically correct filmben.

A Fehér éjszaka egy éjszaka alatt játszódik. Korrupt, hősies és zöldfülű zsarukról szól, árulásról, meg elvált apák nehéz helyzetéről. Nekem tetszett. 

A Bernie már a második film volt amit megnéztem aznap, és az első sem volt rossz (Fehér Éjszakák, de erről később), de Bernie még ebben az erős mezőnyben is kiütött, mellbe vágott mint nagyapámat Aba Novák. Semmit nem tudtam a filmről mielőtt megnéztem, talán ezért is részesülhettem ekkora sokkban. Ezért nem is mondok semmit a történetről,  mert akkor oda az élvezet és a végén a döbbenet.

Most kell ellenállni a kísértésnek mert íme az előzetes, de aki jót akar magának az ne nézze meg, legfeljebb ha nem tud angolul:

Egy texasi kisvárosban vagyunk ahol mindenki meglepően jóindulatú. Ezenkívül még megfigyelhető, hogy mivel sokat süt a nap, viszont az emberek nagy része Észak-Európából származik, nagyon furcsa sárgásbarna színük van és korán ráncosodnak. Bónuszként az eredeti verzióban rettenetesen vicces a tájszólásuk és a mondandójuk is.

Szerencsémre sose éltem kisvárosban, és jóllehet alaptalanul, mindig a lehető legrosszabbat képzeltem erről a létformáról. Végtelen unalom, pletyka és rosszindulat. Akárkivel beszélgettem aki eljött egy ilyen helyről, nem sok jót tudott mondani róla. Nyilván aki tudna az ottmaradt. Valószínűleg ugyanolyan téves elképzeléseim vannak, mint amilyenek a kisvárosi embereknek van a nagyvárosról. Ezek a dolgok nem szoktak köszönő viszonyban sem lenni a valósággal.

Bernie ellenben úgy mutatja meg a kisvárosi életformát, ahogy még sose láttam. A rendező Richard Linklater (Mielőtt felkel a nap) hazai terepen mozog és ez a színészek minden szaván érződik. A film jó részét kitevő narrációs részek annyira eredetiek, hogy sokáig nem tudtam eldönteni, hogy ez félig dokumentumfilm-e. Ezek az emberek amúgy meglepő módon nem rosszindulatúak, nem is irigyek, sőt ha valakit megszerettek akkor mindenáron kiállnak mellette. És ami a legfontosabb, Linklaternek el is hisszük hogy ez így van. Ahogy az egyik szereplő megfogalmazza: „Egy kisvárosban kedvesnek kell lenned az emberekkel.”

Na, de térjünk vissza Bernie-re. Az abszurdan induló mese később teljesen reális lesz, néha megható vagy éppen iszonyú vicces, de leginkább elgondolkodtató a bűnről és bűnhődésről és az emberi természetről, mint olyanról. Jack Black óriásit alakít, idáig is jó színésznek tartottam, de most igazán megfelelő feladatot kapott. Élt is a lehetőséggel és ez a legnagyobbak közé emelte. Oda ahol például Philip Seymour Hoffman van. Ez az alakítása nem véletlenül emlékeztet a Hoffman által megformált Capotéra, innen a párhuzam. Leírhatatlan ahogy Jack Black énekel és táncol, minden porcikája a zene, és nagy hasát könnyedén repíti a levegőbe a szökelléseknél. 

Játszik még a Bernie-ben Matthew McConaughey is, aki egy texasi kisvárosban nőtt fel, ezért élethűen alakítja a helyi sheriffet aki a legokosabb a városban, vagy talán mégsem. Felüdülés volt az is, hogy most kivételesen nem Matthew külcsíne számított, hanem a belbecse. Amúgy McConaughey anyukája is szerepel a filmben és ő is nagyon vicceseket mond.  Egyedül Shriley MacLaine nem hozza a tőle elvárt maximumot, pedig hozhatná, ha akarná, gondolnánk. Jó választás volt a szerepre, de sajnos alulmúlta önmagát. De legalább megtudtuk, hogy fog kinézni Udvaros Dorottya pár év és ráncfelvarrás után.

Nem tudok és nem is akarok rosszat mondani Bernie-ről. Nevetős, izgulós, nyitott szájjal bámulós, még sokszor megnézős. A legjobb, amit idén láttam, amúgy meg tavalyi. 

Az Alex Rose megtekintése közben jöttem rá, hogy milyen régen láttam B (vagy ZS) kategóriás filmet. Szerencsétlen Tedre írtam, hogy a világ legrosszabb filmje, de hát persze az A kategóriás csúcsfilmek versenyén belül gondoltam.

Ha az ember nem bámul válogatás nélkül tévét vagy ritkább esetben, megy be a moziba bármire, lemarad ezekről a maguk módján roppant érdekes filmekről. Az pedig nagy kár. Talán a legszembetűnőbb tulajdonsága ezeknek az alkotásoknak, és így az Alex Rose-nak is, a kiszámíthatóság. Tehát ha megtudjuk, hogy egy szép és boldog nő terhes akkor tuti sicher, h meg fogja ölni a gonosz gyilkos, na és ez meg is történik. Az összes többi áldozatot is szépen bemutatják előre, nehogy kétségeink támadjanak. Mondjuk a tárgyalt film egy az egyben a Hetedik (nem véletlenül) így azért még könnyebb okosnak tűnni. Mondjuk a Hetedik tényleg félelmetes volt, miután megnéztem VHS-n, nem mertem hazamenni két utcával arrébb.

A sztori ugyanaz: fekete, komótos, öreg rendőr, fiatalabb, fehérebb, szexibb rendőr, pszichopata gyilkos, terhes feleség. Jaj, most mi lesz, de izgi. James Petterson jegyzi ezt a sorozatot, minek neve Alex Cross, és ebből készítenek filmeket, mint látjuk több, kevesebb sikerrel. A jelenlegi változatot Rob Cohen rendezte, akinek a Halálos iramban típusú filmeket köszönhetjük. Úgy látszik a párbeszédeket nem nagyon íratta át a legújabb filmjéhez. De nem csak a párbeszédekkel van gond, olyan furcsa dolgok jelennek meg a filmvásznon, hogy például vaksötétben, este indulnak detektíveink a helyszínre és verőfényes nappal érkeznek oda, nem tudom honnan indultak, tálán Miskolcról?

Mondjuk egy biztos, a B-ZS kategóriás filmeknél arra nagyon vigyáznak, hogy tetszetős embereket szerepeljenek benne, ez egy egyszerű dolog, így nem olyan nehéz elrontani. Nem kérnek fel egy ismertebb színésznőt, hogy játssza el a szexbombát, hanem felkérnek egy szexbombát, hogy játsszon el egy szerepet, teljesen mindegy úgyis hamarosan hulla lesz belőle. Úgy örültem mikor megláttam Edward Burns-t, nagyon szeretem A McMullen fivérek című filmjét és még sok más jó mozit rendezett és írt. Igazán jóképű, csak még a nagy áttörés, hogy szupersztár legyen színészként is nem jött el neki, pedig már 44 éves. Sajnos ez most sem sikerült. Mondjuk legalább Christie Turlington a felesége, az is valami.

Megdöbbentő volt, hogy milyen színészek szerepelnek egy ilyen rossz filmben. Pédául John C. McGinley aki a Hetedikben is játszott, de nekem akkor is csak Bob marad a Hivatali Patkányokból. De ez még hagyján, mert akkora nagyágyúk is égették magunkat, mint Jean Reno. Erre nincsenek is szavaim.  De megjelenik a Breaking Bad-ből Giancarlo Esposito is. Látszik, hogy az alkotók biztosra próbáltak menni a pszichogyilkos is egy sorozat sztár, Matthew Fox a Lost-ból. Amúgy ő nyújtja a legjobb alakítást a filmben.

Az egész filmet áthatja egy kilencvenes évek eleje utóhatás, még a sminkben és a ruhákban is. Azt is hihetnénk miközben kikerekedett szemmel bámuljuk a filmet, hogy ez egy vicc és nevetni kell rajta. De nem, tök komoly az egész.

Solymosi Tamás a Magyar Nemzeti Balett megbízott igazgatója visszaszerezte az 1965-es stuttgarti Anyegin jogait, amit néhány éve vesztett el az Opera, tudhatjuk meg a Magyar Állami Operaház lapjából. De miért számít vajon ez egy „balettdiplomáciai siker”-nek? Mitől olyan különleges ez a látszólag teljesen átlagos klasszikus balett előadás?

Tény, hogy John Cranko az eredetileg dél-afrikai de Stuttgartban híressé vált művész Anyegin koreográfiája a világon mindenhol a mai napig műsoron van.  Az indok egyszerű, az egész darab nincs túlcifrázva, nem akar mindent elmondani az eredeti szövegből, de azért érezhető Puskin művének a feszültsége. Ahogy Solymosi Tamás fogalmaz: „a koreográfiai lépésanyag igen gazdag, a közönség mégis könnyen értelmezi, a táncosoknak ugyanakkor kihívást jelent.” Pont ezért sok táncművésznek szerepálma Anyegin/Tatjána. Ez Leibich Roland, aki most a címszerepet táncolja is megerősítette. Ugyanezekkel az okokkal magyarázza Agnata Valcu az betanító páros egyik tagja a mű töretlen sikerét. „ Az Anyegin nagyon okosan felépített alkotás. Minden felvonás pontosan megfelelő hosszúságú…ezen belül minden felvonásban az egyes részek is arányosan vannak elosztva.” Ez igen fontos egy balettnél, mert valljuk be őszintén még a legnagyobb rajongók is könnyen feszengeni kezdenek a 3. óra vége felé közelítve.

Agneta és Victor Valcu a Svéd Király Balettból a Stuttgarti Operaház felkérésére jöttek Budapestre betanítani a balettet. Agneta Valcu megjegyezte, hogy milyen sok tehetséges fiatal férfitáncos van az a magyar operában. Ezzel messzemenőkig egyetértek, sajnos a hölgyeknél már nem ez a helyzet. Valószínűleg nem csak az irigység beszél belőlem, mert az Anyegin sajtóbeharangozóján azt is bejelentette Solymosi, hogy Aliya Tanykpeyevát mint új primabalerinát szerződtette az Operaház.

Na de nézzük a darabot, aminek a november 2-ai nyilvános főpróbáját láttam Leibich Roland és Radinya Dace főszereplésével. A jelmezek gyönyörűek voltak, feltűnően finom anyagokból készültek, csak úgy folyt a selyem a még lány Tatjánán és a férfiak zubbonya is teljesen egyforma és jó-szabású volt. Az eredeti 1965-ös stuttgarti darab jelmezeit és díszletét Thomas Mika 2007-ben felújította, bár így is nagyon régies volt, de a fényekkel, homályokkal és árnyékokkal egy kicsit közelebb került a ma megszokotthoz. A ötletes és gyönyörű színpadkép volt az egyetlen dolog, ami egy kis modernitást csempészett az amúgy elég erősen klasszikus feldolgozásba.

Leibich Roland ha nem is lehengerlő technikai bravúrjai de az arca, rutinja, színészi játéka, és nem utolsó sorban mert hasonlít az általam elképzelt Anyeginhez, meggyőző volt. Radinya Race is jobban tetszett, mint mikor legutóbb láttam a Rosszul őrzött lány címszerepében, bár én egy más típusú Tatjanát szerettem volna látni, főleg Leibich Roland mellé. Tökéletes technikai tudása ellenére Radinya Dace nem tartozik a kedvenceim közé. Összességében a másik szerelmes pár, Lenszkij/Medvecz József és Olga/Pap Adrienn mindkét tagja frissebb és lehengerlőbb volt mint a címszereplők.

Aki szereti a klasszikus irodalmi művek kosztümös balett feldolgozásait az nem fog csalódni és az sem aki inkább a modernebbet részesíti előnyben, mert az Anyegin tényleg könnyen emészthető.

Most, hogy kiderült ki volt James Bond, már azt is tudjuk, hogy tényleg nagyon király csavó volt, de még ő sem bírta feldolgozni a háborút. Ha ilyen összefüggések feltárásáig nem is jut el, de azért kivételes mélységet ad Sam Mendes a legújabb James Bond sztorinak.

A történet lényege, hogy két nyugdíjas korú kém (Daniel Craig és Judi Dench) küzd az összezavarodott/összezavart modern világgal. De azért ne izguljunk túlságosan, mert a happy end így is garantált. Egy másik témakör, amit érint a film az a nemzeti hovatartozás, a nemzeti érzés vagy annak hiánya. Ennek a nemzeti érzésnek Raul, a fő gonosz, igencsak híján van, és ha ez az őrültséget nem is, de az MI6-hez való hűtlenségét nagyban magyarázza. Ennek az érzésnek a hiánya komoly problémát jelenthet ha valaki a hazáját szolgálja. De a birodalmaknál a kémek hűtlensége egy jellemző hibaforrás, így volt ez a Monarchiában is, mint azt szintén mostanában megtudhattunk. Érdekes, hogy amikor Bondot kérdezik egy vizsgálaton hazájáról, Angliát vágja rá csípőből. Ami igen furcsa, mert a film második fele arról szól, hogy nála skótabb skót nem is létezik Stuárt Máriát is beleértve. Lehet, hogy hiba csúszott a fordításba, ami amúgy is meglepően gyenge volt, a fordító nem nagyon vette a fáradságot, hogy a poénokat átültesse a magyar nyelvbe, úgy hogy azok esetleg nekünk is viccesek legyenek.

A film elején még érezhető kedvetlenségemet és látható pofavágásaimat félre kellett tennem, mert magával ragadott a történet és Bond tényleg kifogástalan öltönye. Az alatta található test is formás volt, de talán ez a mellizom már túlzás és nem is szőrős, mint az megszokott egy kémtől kinek neve Bond, James Bond. De nem baj, mert legalább Halle Berryvel elkezdett O láb tradíciójához tartották magukat Bérénice Merlohe kiválasztásával. A nevetségesen keletivé sminkelt félig francia nőt sem az alkata, sem a színészi játéka nem predesztinálja arra, hogy Bond lány legyen. Cserébe viszont Naomie Harris élethűen flörtöl Jamesszel és még az alakja is jó, ami a minimum levárás kéne legyen egy Bond lánytól.  

Daniel Craig-et angol football huligán külseje ellenére bírom, így most is élveztem a játékát, de persze nyomába sem érthetett Javier Bardemnek, kinek óriási fején lévő szemöldököt és hajat ezúttal szőkére festették így még hitelesebb volt az amúgy is hátborzongatóan jól megformált szerepében.

A Bond filmek kötelezően klisékből állnak, és ezek a klisék sokszor unalmasak, de mindenképpen kellemesek. Akad a Skyfall-ban is ilyen szerencsére: tengerparti bár a világ végén, ahol a lampionok fénye alatt is a brit srác a menő, mert csak ő tud igazán inni. Éljenek a régi, jól bevált erények, és ennek a gondolatnak mentén a film utolsó negyede a skót felföld szélfutta dombjain játszódik. Egy szép, de barátságtalan házban, ahol James felnőtt és ahol valamikor ástak egy alagutat a szomszédos templomig, hogy legyen hova menekülni a protestánsok elől a valamikor még katolikus skótoknak. Ezzel a történelmi műveltség olyan magasságaiba emelik a filmet a mi már tényleg egyedülálló a Bond filmek világában. 

A gyilkos médium című thriller egyáltalán nem rossz film, nincs benne gagyizás, és még csak nem is unalmas. A színészek is hibátlanok, Sigourney Weaver és Robert De Niro azért mert ők már öreg, híres és világhírű színészek, az ír Cillian Murphy meg azért mert születéskor egy olyan fejet kapott, ami determinálja a pszichopata szerepekre. Az még csak hagyján, hogy igen furcsa szeme van, de félni is nagyon jól tud.

Az alap sztori szerint Margaret Matheson (Sigourney Weaver) egy egyetemi előadó, aki azt próbálja bizonyítani, és ez sikerül is neki, hogy mindenki csaló és szemfényvesztő, aki azt ígéri a megfáradt, elkeseredett és gyanútlan népnek, hogy kapcsolatba tud lépni a másik világgal. A másik világ itt sok mindent jelent: asztaltáncoltatást, csodás gyógyítást, gondolatolvasást sőt még nézéssel végrehajtott gyilkosságot is. Egész vicces és tanulságos példákkal mutatják be, miket képesek az emberek elhinni akár saját gyerekükről, hogy azoknak valami különleges képességük van, és milyen kifinomult, de azért nevetséges eszközökkel dolgoznak a show businessben tevékenykedő látók, kik, mint kiderült, sok mindent nem látnak, hanem inkább a fülükbe kapják az utasításokat. Matheson segédje (Cillian Murphy) és annak friss nője az egyetemről (Elizabeth Olsen), igen, az egyik ikerlány, nyomozásba kezd a leghitelesebbnek és legnagyobb falatnak tűnő varázsló Simon Silver (Robert De Niro) viselt dolgai után, holott mindenki figyelmezteti őket, hogy nagyon veszélyes terepre tévedtek.

Nem szoktam nagyon fennakadni a színászi játékokon, de ami itt történik, szinte minden egyes szereplőt beleértve, az egészen elképesztő. Toby Jones a konkurens tanszék kissé idegesítő vezetője hihetetlenül hiteles és öröm nézni, Joely Richardson a főguru producere szerepében meg valami olyat hoz, amit nem lehet leírni. Külön ízt ad az alakításának, hogy annyira ismerős az arca, és közben nem tudjuk ki ő és miben játszott. Az imdb persze mindig segít, és kiderül, hogy Vanessa Redgrave lányaként az anyja arcvonásait ismerjük fel benne, ami egy pszicho-thrillerben különösen hátborzongató is lehet. Robert De Niro meg akkora legenda, hogy visszafiatalítani is csak annyiból áll, hogy elő kell szedni egy hasonmását a több ezerből. 

 Az egész filmet átszövi egy kellemes kis balsejtelem, és ez még erősebb lesz attól, hogy néha eltűnik. Ez az egyik legnagyobb erőssége az alkotásnak. Nagyon sötéten és félelmetesen indul, aztán kezd az ember egy kicsit megnyugodni majd pár perc múlva egy-ültében felemelkedik a székből ijedtében. Ezen nem segít az sem, hogy Sigourney Weaver azért akármit csinál mindig csak Alien marad.

Ami igazán nagyszerű Rodrigo Cortés filmjében, vagy talán egy zseniális húzás a rendezőtől, hogy sok mindent kölcsönzött nagyon jó és egyben közönségsikert aratott filmekből. Először is az egész hangulat a sötétséggel, rossz idővel, a szürke, nedves háztetőkkel és egy nem túl domináns, de azért létező és erezhetően gyengéd szerelmi szállal, erősen emlékeztetett az Egy makulátlan elme örök ragyogása című mesterműre. Az egyetemi világ és a „nem tudom, most akkor mi van” miatt sokszor a szintén remek Egy csodálatos elme képeire és sztorijára hajaz. Valami rejtélyes módon a Magnólia is gyakran beugrik, valószínűleg a balsejtelem, a remek történetvezetés, a showbusiness, a profizmus és nem utolsó sorban a zseniális színészek miatt. A legutolsó csavar és egyben a megoldás meg szinte egy az egyben egy 1999-ben készült nagyon híres kultuszfilm vége. De ezt nem árulhatom el mert attól mindenki rá fog jönni, hogy akkor most mégis  „mi van?”

Az Utolsó műszak klasszikus rendőr sztori a mostanában, valószínűleg nem véletlenül, divatos mexikói drogkartell csavarral. Persze a csavar túlzás, mert a drogkartelles történeteknek mindig ugyanaz a végük. 

Nem nagyon van ez most sem másképp, de előtte szerencsére jól megágyaznak a szereplőknek. Mindent megtesznek, hogy megszeressük őket, és ez még akkor is sikerül nekik, ha tudjuk, hogy mire megy ki a játék. Mindez anélkül történik, hogy túlságosan szentimentális lenne a felvezetés. 

Ez több dolognak köszönhető, először is a rendező David Ayer ott nőtt fel Los Angeles hírhedt South Central negyedében. Láthatóan és érezhetően ismeri a környéket, főleg a helyi rendőröket, akikről ezt a filmet forgatta. Másodszor, a szépen kigyúrt Jake Gyllenhaal és Michael Pena, akik a két főhőst alakítják, öt hónapon keresztül ültek a hátsó ülésen a járőrök kocsijában. Valószínűleg ennek is köszönhetően élethű lett az alakításuk, már amennyire én ismerem az Los Angeles-i járőröket. Jake Gyllenhaal hozza az intelligens rendőrt, Pena meg a szimpatikus, de kemény srácot és mindkettőjüknek jól áll a szerep.

A film erősen fókuszál az USA-ba ősei által előbb bevándorolt amerikai és a később bevándorolt latinok közötti barátságra. Kissé már erőltetetten is, de pontosan nem tudhatjuk, hogy ez a fajta párosítás milyen gyakran fordul elő. A Külvárosi rockerekből kiindulva, akik szintén South Central-ból származnak, ez nem nagyon jellemző arrafelé, de hát egy rendőrautóban minden előfordulhat még arrafelé is.

Ayer nem győzi hangsúlyozni, hogy a rendőrök, ismert túlkapásaik ellenére, mindennap az életüket kockáztatják értünk. Vagyis hát értük, a jó szándékú amerikai polgárokért. Ez lehet a film fő mondanivalója, és iróniát félretéve, ez minden valószínűség szerint így is van, mint ahogy az is, hogy a mexikói kartellek átlépték a határt, és gond nélkül kinyírnak bárkit. 

Ha ez idáig felkeltette az érdeklődést, de ugyanakkor tengeribeteg, akkor ne rohanjon a moziba, mert az egész film egy kézi kamerával van felvéve. Mintha mi is ott ülnénk abban az autóban, ahol túlbuzgó rendőrök előzőleg megkínzott, de mára már halott embereket találnak egy üres házban. Ez a látvány csak fokozza az ingó-bingó kamera által már amúgy is felrázott gyomrunk nyugtalanságát, de aki bírja annak, hajrá!

Régen sírtam a meghatottságtól egy filmen, az meg tényleg hosszú évek óta nem jutott eszembe, hogy ez a legjobb magyar film, amit életemben láttam. De sajnos a filmművészet nem habos torta, így a vége felé igen gyakran voltam kénytelen az órámat nézni.

Két helyen is abba lehetett volna hagyni a cirkuszos család elbaltázott disszidálását úgy, hogy a néző sem unja magát halálra az utolsó fél órában. Az egyik résznél rövid, de megdöbbentően jó és ütős film lett volna,(a kiábrándító anya megjelenik az árvaházban) a lehetséges későbbi, de még nem túl késő befejezésnél meg egy tanulságos, elgondolkodtató és megható mese kerekedhetett volna belőle (régi, Romániában felvett családi videó.) Ehelyett egy túl kései és harmadik helyen hagyta abba Deák Krisztina a filmjét. Oké, így is szép, kerek történet sült ki belőle csak hát amikor vége lett a filmnek nem az történt, hogy kilőtt magából a szék ami az elején beszippantott, hanem nagyon örültem, hogy végre kimehetek. Ugyanez volt a bajom az Aglajához meglepően hasonlító Hajdú Szabolcs által jegyzett Biblioteque Pascallal is. Szuper történet, gyönyörű alkotás, és a felétől dögunalom.

A történet szerint a magyar-román cirkuszos házaspár elszökik Romániából és ezért a mindannyiukat távollétükben halálra ítélik. A szabad világban a korábbi sztárok a senkinél is senkibbek, és ezt nem veszik olyan jó néven. A család felbomlik és mivel az anyuka kénytelen a hajánál fogva lógni a levegőben a főhős kislány egész élete rettegés az anyja életéért. A helyzet sajnos később sem javul.

Az Aglaja igaz történeten alapul, legalábbis valószínűleg igazabban, mint mondjuk a Fargo,. Ezzel tisztában voltam mielőtt megnéztem a filmet, de azzal azért nem, hogy a főhősnő a való életben 40 évesen öngyilkos lett. Ennek tudatában azért már nem annyira felemelő, amikor az őt alakító színésznő a film utolsó jelenetében az önmegvalósítás mámorában felemeli a fejét az Alexanderplatz felett. 

A kislány Aglaját alakító Jávor Babett fekete szemei elviszik a filmet, de jól is van fölvéve szó mi szó (Mathé Tibor). Ónodi Eszter remekül játszik, így még azt is elhisszük neki, hogy egy jó alakú, hajlékony nő.

 Ha még időben véget ért volna, akkor az lenne a tanulság, hogy mindenütt szar, így még otthon a legjobb még akkor is ha Csaucseszku, a Kárpátok Géniusza vigyáz ránk. Mert ha belegondolunk, végül is csak egy kis fizetésemelést kértek, és a végén mi lett ebből az egészből. Mindezek ellenére régen nem láttam ilyen jó filmet.

A közönség szereti, ha magára ismerhet egy darabban. Legalábbis a közönség önreflexív része. Ezt a borzongó érzést a Radnóti színház Protokoll című előadása megtekintése során sokszor átélheti szinte mindenki, aki jegyet vált.

Merem ezt írni, mert a közel hatvanas irodalmár, színház kritikus is felsóhajtott mellettem, hogy „ilyen az életünk.” Pedig Térey János főhőse távolról sem hatvanas vagy bölcsész. Negyvenéves, felső-középosztálybeli budai polgár, a külügyminisztérium protokoll főnöke. Legjobb tulajdonsága, és így egyben a műnek is, amiben szerepel, hogy ismeri, szereti és nem utolsó sorban érti is Budapestet. Ezt a „csoda csúf” várost. Ha másért nem is (de igen) már ezért érdemes volt megírni és megrendezni a Protokollt. Végre egy Budapest regény! (Még ha verses is...)

Fekete Ernő játssza a nőktől és az államigazgatástól gyötört negyvenes szinglit, minden harmincas nő álmát. Lord Byronunk ugyanis érzékeny, művelt, jó családból való és rendelkezik azzal a tulajdonsággal, ami a női szíveket már az első találkozáskor egészen biztosan rabul ejti: szegény NAGYON ROSSZKEDVŰ. Spleentől gyötört hősünk az unokatestvére után egy igen jó kedélyű parlamenti gyorsírónőbe szeret bele, aki „lejegyzeteli a magyarok cselekedeteit.” Wéber Kata élethűen alakítja a lehetséges megmentőt és Fekete is szokásához híven tökéletesen hajtja végre a feladatot, csakúgy, mint a feltörekvő helyettesét alakító Csányi Sándor. A minimalista díszlet és a pantomimszerű mozgást végző statiszták talán túl posztmodernek a darab hangvételéhez és polgári miliőjéhez, de legalább nem terelik el a figyelmet a kitűnő színészi játéktól, példának okáért Szervét Tiborétól, aki ezúttal kocsmai bölcselkedő és szintén igen rosszkedvű.

Szó mi szó a darab nem rossz és miután hazaértem megrendeltem a booklinon Térey művét. Mert hát ugye a szó elszáll, és az meg valószínűnek tűnik az előadás megtekintése után, hogy az alapjául szolgáló verses regény jó olvasmány lesz.

Budapest meg egészen biztosan varázslatos, és elhagyhatatlan, még ha Mátrai Ágoston a Külügyminisztérium protokollfőnöke a végén mégiscsak felcseréli Rigára. Mert „magánélete és karrierje csúcsán valami megroppant benne” és megtörtént a „legrosszabb, ami egy protokollossal megtörténhet”: kicsúszott a kezéből az irányítás.

Oliver Stone klasszikus hollywoodi mozit rendezett már megint, ezúttal  Don Winslow regénye alapján.

 A kaliforniai nap megcsillan a Blake Lively gyönyörű testén, burjánzik a fiatalság, az életerő, a magabiztosság és az amerikai, magyar szemmel már-már idiotizmusnak tűnő pozitív életszemlélet.

 A két kaliforniai szörfös és közös csajuk irigylésre méltóan szép házban lakik Laguna Beachen. Ezt a nem akármilyen házat készpénzben fizették, tudhatjuk meg rögtön a legelején. Ugyanis az afganisztáni veterán és botanikus haverja a világ legjobb fűvét termesztik, és elég jól megy a biznisz. De hát, ahogy az már lenni szokott a nagy hal megeszi a kishalat, legalábbis megpróbálja. Mi meg, mint annyiszor már életünkben drukkolhatunk, hogy ez egyszer ez ne sikerüljön a filmben Tesconak fordított Hallmark/Elena drogbárónőnek.

Savages az film angol címe, ami primitív, civilizálatlan embert jelent, meg barbárt is, bár szerintem az angol nyelvben a Savage nem használatos az olyan emberre, aki a Római Birodalom határain kívül él, persze amikor az még létezett. A film egyik nagy kérdése kit tekintünk civilizálatlannak és mi jogon. A drogos-szörfös-buddhista srác, aki képtelen gyilkolni vajon megváltoztatja a világot vagy inkább a világ változtatja meg őt?

Stone alkotása egyszerre erotikus film egy szerelmi háromszögről, szokásos drogkartelles történet, kaliforniai love story, és tanmese a drog legalizálása mellett. Stone nem felejtette el a fű árnyoldalait is bemutatni és arra kényszeríti a nézőt, hogy elgondolkodjon az elhamarkodott ítéletalkotásról.  Mert bárkiből lehet gyilkos, ha a körülmények úgy hozzák.

 Az egyik főhős Chon, már gyilkoló géppé vált Irakban és Afganisztánban, haverjaival pontosan 120 embert nyírtak ki. Ezt kissé tudálékosan közli velünk Blake Lively, aki a narrátor szerepét is betölti a 130 perces alkotásban. Blake amúgy jól játszik amellett, hogy igen tetszetős a külseje bár ez a kettő szerintem nem zárja ki egymást. Ahogy Selma Hayek is, aki szinte lubickol az öregedő anya szerepében. Stone tipikusan minden kollégájának megengedte, hogy kihozza magából a maximumot, az operatőr, a színészek, a berendezők, mindenki fénylik a profizmustól. És persze magától is a maximumot várta: tökéletesen sercen a cigaretta az egyik jelent végén, és azonnal felsercen a másik elején, de talán pont a tökéletes profizmus miatt, és amiatt, hogy Stone szerelmes a saját művészetébe, bizonyos részek nagyon unalmasra sikerültek. Feszültség például azért nem tapintható, mert egyszerűen nincs. Tényleg semmi.

Az Édeshármas óta hálás téma, ha egy nőn két férfi osztozik, és Stone a világon talán a legjobb abban, hogy gyönyörű embereket filmezzen, úgy, hogy azokba bele is kelljen szeretni. Például az isteni Woody Harrelson a Született Gyilkosokban, Angelina Jolie, Jared Leto és a világszép Colin Farrell a Nagy Sándorban csak, hogy néhányat említsek. Ez most sincs másképp legalábbis Blake Lively-val kapcsolatban. Aaron Johnson-ba és Taylor Kitsch-be nekem nem sikerült beleszeretnem, de biztosan sokaknak azért sikerülni fog. Ízlések és pofonok.

Profi munka, gyönyörű alkotás, ami nagyon-nagyon unalmas, de pont mikor már kibírhatatlan kezd lenni, akkor jönnek a komikus csavarok, ami megmenti ezt a tényleg szépséges szép filmet. Szerencsére nem is egyszer csap át hirtelen egy nagyon erős, ironikus komédiába a történet. Az egyik ilyen jelenetben, és végig a film alatt, John Travolta zseniális, csak én már nem tudok elvonatkoztatni a fürdős sztorijától bármennyire is szeretnék. De még a világ egyik legnagyobb színészét is kenterbe veri Benicio del Toro. Minden szempilla rezzenése tökéletes a romlott és mindenre képes bűnöző megformálásában.

Pont ugyanaz volt az érzésem a Vadállatok sajtóvetítésén, mint amikor a szép emlékű, és mindig üres Új Udvar moziban néztem a majdnem háromórás Nagy Sándort: konkrétan halálra untam. De mikor most nyáron valamelyik csatorna leadta és közben ki-be lehetett járkálni a nyári kertbe, kifejezetten kellemes háttérfilmnek bizonyult. Tehát csak pár év és másodszorra már élvezhetjük a Vadembereket is, de ahhoz egyszer végig kell szenvedtük a moziban. 

Ted a káromkodós maci a legrosszabb film, amit életemben láttam. Ha lehet valami egyszerre unalmas, rettenetesen blőd, kiszámítható, visszataszító, undorító, gagyi és egyben nyálasan naiv, akkor ez most az. Értem én, hogy a Family Guy-osok csinálják meg minden, de hadd ne kelljen azon röhögnöm, hogy odaszarnak a szőnyegre, vagy hogy a dagadt kisfiút Susan Boyle-nak szólítják.

Adam Sandler, akit csak nagy nehézségek árán lehet megkülönböztetni Ben Stillertől, újabb vígjátékot alkotott, ami mondjuk nem vicces, de legalább oda üt az amerikaiaknak, ahol az legjobban fáj nekik, ez pedig a prüdségpontjuk. Ugyanis a kamasz fiú Donny Burger viszonyt kezd szuperszexi tanítónőjével, aki harminc évet és egy gyereket kap ezért a tettért. Burger nem bizonyul a legjobb apának, persze a film végén azért kiderül, hogy talán mégis.

Nem ígért túl sok jót a Sleeping Beauty, sem a címe, sem az alkotók nem keltették fel az érdeklődésemet, persze nem is azokat a filmeket nézem, amik felkeltik, hanem amiket kell. De azért ha egy művészfilm a világ másik végéről eljut hozzánk talán nem annyira szörnyű, reménykedtem, és nem kellett csalódnom.

Mel Gibson visszatért ahhoz, amihez a legjobban ért: ötvenhat évesen akcióhőst játszik. Az Adrian Grünberg által jegyzett Börtönévek akciófilm a javából, kiszámítható, de nem unalmas, megbízható alakításokkal és szépen fényképezve.

Mel Gibsont akkor szerettem a legjobban mikor Goldie Hawnba szerelmes (Palimadár). A Jézusos filmje is tetszett, meg vágom, hogy van valami híres filmje, amiből sok részt forgattak (Halálos fegyver.) Gyerekkoromban még sármosnak is tartottam, na, mondjuk ez már elmúlt, (az én ízlésficamon, nem Gibson szépsége, mert az időtállónak bizonyul.)

De azért be kell vallani, itt és most is jól áll neki a hamiskás mosoly és az érzékenynek pillantás. Látszik az is, hogy otthonosan érzi magát a humorosnak szánt akciófilmben. El kell ismerni profi munka, teljesen kiszámítható, banális, néha vicces, (legalábbis az próbál lenni). Az események Mexikóban történnek, azon belül is egy börtönben, ahova a tisztalelkű, tökös rabló főhősünk kerül. Maga a börtön a film legérdekesebb kérdése. Amennyiben tényleg ehhez hasonló egy mexikói börtön, akkor ha választhatok és Mexikóban szeretnék börtönben tengődni. Persze itt sem rózsás a helyzet, de van az egésznek valami nem túl diszkrét bája, gyerekekkel, anyukákkal, heroinnal.

Gringo (ahogy a mexikóiak hívják az amerikaiakat) barátunk itt tölti az idejét mióta egy autósüldözés során lekapcsolták a határon és a korrupt rendőrök ellopták dollár millióit. Egy amerikai állampolgár, tudhatjuk meg az angolul Get the Gringo névre hallgató alkotásból, nem raboskodhat Mexikóban, de barátunk kivételt képez, mert mindenkinek az ő pénze kell. Bár mindent elloptak tőle, mint igazi vérbeli tolvaj jól keres a börtönben is, így ráér megfigyelni, barátságot kötni és csajozni is. Legjobb barátja hamarosan egy nikotinfüggő tízéves kisfiú lesz akinek, mondanunk sem kell igen csinos az anyukája. A fiúcska halálos veszélyben van, de segít nekik, mert ő jó ember, és mindent megtesz, hogy kiszabaduljon a fura helyről, mert a szabadság élet a börtön halál. Közben még elkap egy kézigránátot a levegőben, kivégez sok pitiáner és pár nehézsúlyú bűnözőt. A történet végén pedig a jó elnyeri jutalmát, így gazdag lesz és boldog.

Gibson tehetségének és rutinjának hála a film, bár kiszámítható, nem unalmas. Néhol erőltetetten vicces, de nem zavaró. Sok ismerős arc szerepel benne, külön köszönet Hank Schraderért (Dean Norris) a Breaking Bad-ből. És köszönet azért is, hogy megint rádöbbenhettünk, ezek a világhírű színészek nem csak szétesett magánemberek, hanem valóban jó szakemberek is. Gibson épp annyira öreg, hogy még pont nyugodtan eljátszhat egy akcióhőst, és egyszer sem hibázik a filmben, így ha másért nem miatta érdemes megnézni. 

A bravúros krimi egyszerre fordulatos, izgalmas, elgondolkodtató, pszicho-dráma és házassági tanácsadó. Magasan tartott feszültség, izgalom és agymunka vár arra a bátor jelentkezőre, aki megnézi a filmet.

Az igazi könyvmoly nem szereti a filmeket. Persze állandóan filmeket néz, hogy aztán megállapíthassa, hogy még a legjobb film sincs olyan jó, mint egy közepes könyv. Na, most láttam egyet, ami felér egy közepes könyvvel. Hallaluja, ilyen is ritkán történik az emberrel. A jól sikerült alkotás persze skandináv, mert mintha északi barátaink megtáltosodtak volna mostanában. Fáj ezt nekem kimondani, mert egy film legyen francia vagy olasz, (vagy magyar) de az előbb felsorolt háromból sajnos csak az franciák teljesítenek az utóbbi időben és ők sem túl kiegyensúlyozottan.

Az északiak néhány zseniális rendezőjük ellenére is nagy hátránnyal indulnak a latinok mögött (kábé 100 év lemaradással) és még mindig nem érték utol őket, de legalább rájöttek milyen sportágban kell indulni. Ez pedig a krimi. Eme műfaj igen jól illik a lelkivilágukhoz. Ami nem csoda, hiszen állítólag párszáz éve még egymást ették (kis túlzással) ha túl hosszúra nyúlt a tél. Hát trancsírozásból a Fejvadászokban sem volt hiány. Trancsírozzák egymást itt szakszerűen, a szent cél érdekében, ahogy kell.

A filmet Morten Tydum rendezte és a forgatókönyv Jo Nesbo norvég krimi író könyvéből készült, és ez a tény elgondolkodtat, hátha nekem is el kéne kezdenem skandináv krimiket olvasni a jó öreg Agatha helyett. A bravúros krimi egyszerre fordulatos, izgalmas, elgondolkodtató, pszicho-dráma és házassági tanácsadó. Magasan tartott feszültség, izgalom és agymunka vár arra a bátor jelentkezőre, aki megnézi a filmet. A történet tehát remek és egy kisebb bakitól eltekintve tökéletes a forgatókönyv is. A baki a kakival kapcsolatos, ugyanis véleményem szerint egy elhagyatott erdei kunyhóban, amit nem, vagy csak nagyon ritkán használnak, nem lehet két méter magas, folyós, meleg szar a pottyantós vécében. Bár lehet, hogy tévedek nem lévén erdészlány.

Sajnos a történetről, nem sokat lehet elárulni anélkül, hogy azt is eláruljam, amit nem szeretnék. De szerencsére nem csak a történet jó, hanem a karakterek is. Komplexusok, kisebbrendűségi érzések, őszinte és nem annyira őszinte szerelem, van itt minden. Ja és a színészek más országban szupermodelleknek is túl szépek lennének, de hát, van ez így, máshol sincs kolbászból a kerítés, csak magasabbak az emberek és a férfiaknak karakteresebbek az arcvonásaik.

Mint tudjuk teher alatt nő a pálma. Na, ezek az északiak igen magasra nőttek. És ezzel el is érkeztünk a főhősünk legnagyobb problémájához. Roger Brown (Aksel Hennie) 168 cm magas, norvég férfi. Ezt ő hiányosságként éli meg, és Napóleon-komplexusa igen érdekes dolgokra készteti:  először is műkincseket lop nagymenő ügyfeleitől. Tehát fejvadásznak álcázza magát, de kettős életet él. Teszi mindezt azért, hogy fenntarthassa azt az igen magas életszínvonalát, amit szerinte okos és szép, és nem utolsósorban magas felesége megkövetel.

A film másik erős pontja, hogy érzéseink változnak a szereplők iránt, ahogy haladunk a történetben.  Az elején tanúi lehetünk, hogy kérdezi ki Roger a jelöltet az állásinterjú alatt a felesége és a kutyája sétálási szokásairól, hogy aztán könnyedén ellopja a műtárgyát. Ez igazán nem jófejség, és ennél a résznél nagyon nem szeretjük Rogert. De Isten nem ver bottal, és hamarosan nagyon csúnya ügybe keveredik, na erről szól a film.

Lesz itt minden, a Nato-tól kezdve a gonosz multikon át a szerencsétlen szeretőig. Az történik ugyanis, hogy beköszönt a jól ismert, utolsó nagy dobás. Ami most is, mint oly sokszor, túl nagy fogásnak bizonyul: sokat akar a szarka, de nem biztos, hogy bírja a farka. Értsük ezt szó szerint, mert Roger és felesége Diana (Synnøve Macody Lund) életébe egyszerre lép be a dán-holland, szépséges férfiú, Clas Greve (Nikolaj Coster-Waldau, Trónok harca) aki nem csak volt elit kommandós, jelenleg vállalatvezető, hanem még egy német tiszttel kavaró nagymamának köszönhetően egy Rubens kép boldog tulajdonosa is. Ez egy olyan falat, amit egyikük sem hagyhat ki. Diana kicsit sértődött, mert amit a legjobban szeretne, az nem kapja meg Rogertől, ez pedig a gyerek. Roger természetesen a Rubens képet nem hagyhatja ki, bűnben hűséges társa Ove (Eivind Sander) viszont egy orosz kurvába szerelmes, és azért, hogy örökre megvehesse magának mindenre képes. Így mindhárman belevágják a fejszéjüket és kifröccsen a vér!

Elöljáróban annyit: ha valaki csak Eva Mendes meztelen testéért nézné meg a filmet az ne fáradjon, mert az iráni rendező csak kombinéig (!) vetkőzteti a színésznőt.

A 2004-ben készült Closer/Közelebb című Julia Robertses és Natalie Portmanos szerelmi dráma meglehetősen jó film, szexi, izgalmas és végig magasan tartja a pulzusunkat. Valami hasonlóra vágyhatott Massy Tadjedin iráni rendezőnő mikor elkészítette élete első filmjét, a sokat sejtető névre hallgató Last Night-ot. A témát és a színészgárdát sem bízta a véletlenre: Eva Mendes, Keira Knightly, az ausztrál Sam Worthington és a francia Guillaume Canet láthatólag mindent megpróbált, hogy Tadjedin sikert arasson, sajnos sikertelenül. De azért megértem a színészeket, hogy elvállalták ezt a filmet, a forgatókönyvet olvasva még akár azt is gondolhatták, hogy jó lesz. 

A történet a következő: jól szituált harmincas brit pár a megcsalás témakörét járja végig, először elméletben aztán a gyakorlatban is. Az üzletember és író felesége egy éves járás után három éve házasodtak össze, igaz egyszer szakítottak közben mikor a feleség Párizsban élt. Gyerekük még nincs, és elég fiatalok ahhoz, hogy néha kétségeik támadjanak.

A történet ott kezdődik, hogy elmennek egy elegáns buliba, ami remekül halad, az rendező érzékelteti velünk, hogy ez egy összeszokott és intelligens pár, akiknek még barátaik is vannak. Ám egy váratlan pillanatban becsap a mennykő Eva Mendes formájában. 

A buliból hazaérve Joanna kiakad, és a kanapén alszik. De azért hajnalban tanúi vagyunk még egy közös tojásevésnek, ahol megint meggyőznek minket, hogy ez egy nagyon jól működő kapcsolat a féltékenységi jelenet ellenére. Sajnos a film során ezt sokszor és sokféleképpen a szánkba rágják, holott egy jobb alkotásban ezt egy félperces jelenettel is érzékelni tudják, vagy ne adj isten egy pillantásból is. 

A legnagyobb probléma a filmmel mindenképpen az, ami oly sokszor előfordul, hogy egyes bátor rendezők megpróbálnak amerikai nézőknek francia művészfilmet csinálni, tragikus eredménnyel.

Izgulnunk kéne érte, hogy vajon Michael és Joanna megcsalták-e vagy majd megcsalják-e egymást, de az egész valahogy egyáltalán nem érdekes, irreleváns hogy úgy mondjam. Semmiféle feszültséget nem tud érzékeltetni a rendező, mert valahogy nem érződik sorsdöntőnek a kérdés, hogy mit fog csinálni a férj a világ egyik legszebb nőjével. Los Angelesben. Ami lássuk be akár még érdekes is lehetne.

Persze van még remény, mert a sovány feleség (Keira Knightly) New Yorkban (ahol angol létükre élnek) összefut párizsi (!) szerelmével, a film legjobb alakítását nyújtó Guillaume Canet által megformált Alexszal. Így már azon is lehet izgulni, hogy vajon ők lefekszenek-e egymással, amíg Michael, a férj a szuperszexi ám megtört szívű Laurával hetyeg az üzleti úton.

Akad itt még egy probléma az arányokkal is. A tárgyalás után még iszunk valamit, majd lefekszünk a gyönyörű munkatársnőnkkel túlságosan realista megközelítése az életnek. Míg a történet másik szála: az életünk legnagyobb elszalasztott szerelmével és egy idegen kutyával körbejárjuk New York legtrendibb szórakozóhelyeit, ez sajnos kicsit sem reális bármennyire sokan szeretnénk az hinni, hogy az. Sajnos írónő és francia szeremének románca sem sikerült túl izgalmasra, de azért a gyönyörű lakásbelsők miatt végig lehet nézni, ahogy Alex és Joanna végig szórakozzák a new yorki éjszakát. Ha még ekkor is ébren vagyunk, akkor a végén megtudhatjuk, hogy milyen döntést hozott a férj és a feleség.