A gyilkos médium című thriller egyáltalán nem rossz film, nincs benne gagyizás, és még csak nem is unalmas. A színészek is hibátlanok, Sigourney Weaver és Robert De Niro azért mert ők már öreg, híres és világhírű színészek, az ír Cillian Murphy meg azért mert születéskor egy olyan fejet kapott, ami determinálja a pszichopata szerepekre. Az még csak hagyján, hogy igen furcsa szeme van, de félni is nagyon jól tud.
Az alap sztori szerint Margaret Matheson (Sigourney Weaver) egy egyetemi előadó, aki azt próbálja bizonyítani, és ez sikerül is neki, hogy mindenki csaló és szemfényvesztő, aki azt ígéri a megfáradt, elkeseredett és gyanútlan népnek, hogy kapcsolatba tud lépni a másik világgal. A másik világ itt sok mindent jelent: asztaltáncoltatást, csodás gyógyítást, gondolatolvasást sőt még nézéssel végrehajtott gyilkosságot is. Egész vicces és tanulságos példákkal mutatják be, miket képesek az emberek elhinni akár saját gyerekükről, hogy azoknak valami különleges képességük van, és milyen kifinomult, de azért nevetséges eszközökkel dolgoznak a show businessben tevékenykedő látók, kik, mint kiderült, sok mindent nem látnak, hanem inkább a fülükbe kapják az utasításokat. Matheson segédje (Cillian Murphy) és annak friss nője az egyetemről (Elizabeth Olsen), igen, az egyik ikerlány, nyomozásba kezd a leghitelesebbnek és legnagyobb falatnak tűnő varázsló Simon Silver (Robert De Niro) viselt dolgai után, holott mindenki figyelmezteti őket, hogy nagyon veszélyes terepre tévedtek.
Nem szoktam nagyon fennakadni a színászi játékokon, de ami itt történik, szinte minden egyes szereplőt beleértve, az egészen elképesztő. Toby Jones a konkurens tanszék kissé idegesítő vezetője hihetetlenül hiteles és öröm nézni, Joely Richardson a főguru producere szerepében meg valami olyat hoz, amit nem lehet leírni. Külön ízt ad az alakításának, hogy annyira ismerős az arca, és közben nem tudjuk ki ő és miben játszott. Az imdb persze mindig segít, és kiderül, hogy Vanessa Redgrave lányaként az anyja arcvonásait ismerjük fel benne, ami egy pszicho-thrillerben különösen hátborzongató is lehet. Robert De Niro meg akkora legenda, hogy visszafiatalítani is csak annyiból áll, hogy elő kell szedni egy hasonmását a több ezerből.
Az egész filmet átszövi egy kellemes kis balsejtelem, és ez még erősebb lesz attól, hogy néha eltűnik. Ez az egyik legnagyobb erőssége az alkotásnak. Nagyon sötéten és félelmetesen indul, aztán kezd az ember egy kicsit megnyugodni majd pár perc múlva egy-ültében felemelkedik a székből ijedtében. Ezen nem segít az sem, hogy Sigourney Weaver azért akármit csinál mindig csak Alien marad.
Ami igazán nagyszerű Rodrigo Cortés filmjében, vagy talán egy zseniális húzás a rendezőtől, hogy sok mindent kölcsönzött nagyon jó és egyben közönségsikert aratott filmekből. Először is az egész hangulat a sötétséggel, rossz idővel, a szürke, nedves háztetőkkel és egy nem túl domináns, de azért létező és erezhetően gyengéd szerelmi szállal, erősen emlékeztetett az Egy makulátlan elme örök ragyogása című mesterműre. Az egyetemi világ és a „nem tudom, most akkor mi van” miatt sokszor a szintén remek Egy csodálatos elme képeire és sztorijára hajaz. Valami rejtélyes módon a Magnólia is gyakran beugrik, valószínűleg a balsejtelem, a remek történetvezetés, a showbusiness, a profizmus és nem utolsó sorban a zseniális színészek miatt. A legutolsó csavar és egyben a megoldás meg szinte egy az egyben egy 1999-ben készült nagyon híres kultuszfilm vége. De ezt nem árulhatom el mert attól mindenki rá fog jönni, hogy akkor most mégis „mi van?”