Azt gondoltam engem már nem lehet meglepni, hát tévedtem. Meg lehet, és pont egy ilyen elsőrendezős színésznőcske lepjen meg, mint Charlotte le Bon, nem valami öreg róka Ridley Scott (csalódtam az Utolsó párbajban, és ettől szomorú vagyok) de hát többi is veszett sok helyen.
Annak ellenére igen meglepődtem, hogy baljós hangulatban nem volt hiány már az elejétől fogva sem. De olyan finoman és humorosan volt adagolva, hogy elhittem nekik, hogy nem kell elhinnem.
Nosztalgikus és pár dolgot leszámítva életszerű ábrázolását láthatjuk a kamaszkornak. Bár van egy jelenet melyet a science fiction szintjén is elképzelhetetlennek tartok. Miszerint egy tizenhat éves lány otthagy a tóparton két tizenkilenc éves fiút, hogy hazamenjen egy tizennégy éves fiúval és annak megmossa a haját. Hm. Még ha egy férfi forgatókönyv író vágyálma vagy késői bosszúja lenne, megérteném, de egy nőnek nem kéne leírnia egy ennyire elképzelhetetlen dolgot, elérhetetlen vágyálmokba taszítva a világ kiskamaszait.
A hajmosós részen kívül a filmből süt a saját tapasztalat. Ha nem a saját szülei irigylésre méltó tóparti, saját stéges faházában forgatott a rendezőnő akkor egy nagyon közeli barátjától kérte el nyaralóját az biztos. Sokat segítenek a nosztalgikus hangulatnak az időtlen ruhák, a realisztikus ábrázolásnak meg a folyamatos rossz idő is. Párolgó aszfalt, csöpögő fák és fülsüketítő kabócák, mikor tekerünk haza hajnalban egyedül a buliból és félünk mint állat. Pedig mik azok a Balaton-felvidéki cserjések a québec-i sötét erdőkhöz képest.
A vége felé még azt is elhisszük, hogy Cloé tényleg szeret Bastiennel lenni. Van bennük valami közös. Nem lehet eldönteni ki a főszereplő és mindkét karakter ugyanolyan mélységgel van megalkotva. Az egész film szépen és fokozatosan építkezik és a végén meglepő is tud lenni.
Aki szeretik a Stand by me-t, ki ne szeretné, biztos, hogy élvezni fogja. Mert lényeg a lényeg:
"I never had any friends later on like the ones I had when I was twelfe. Jesus, does anyone?"
