Elhatároztam, hogy meglátogatom az összes európai országot ahol még nem jártam. Első célpontom Dánia volt. Na, és milyen volt Dánia? Bűzlött? Nem, nem bűzlött. De teljesen más volt mint amire számítottam. Az emberek nem voltak németebbek a németeknél, sőt teljesen lazák voltak, még cigicsikkek is voltak a járda mellett. Nagyon sok volt a víz mindenhol és ez nekem igen tetszett. Tény, hogy az épületektől egy budapesti nem fogja hanyatt dobni magát, de hát a dánok másban jók. Például a filmekben.

Utazás előtt felturbóztam magam Dániából, és ezt nem úgy tettem, hogy a bédekkert olvasgattam, hanem dán sorozatokat és filmetek néztem. Íme a lista azokról a sorozatokról, melyekben Danica Curcic játszik. Mert miért ne?

Napéjegyenlőség: mint minden dán sorozatban manapság, egy szerb hölgy, Danica Curcic játssza a főszerepet. A sorozat remekül indult, bár már az elején sem tűnt egy nagy wasistdasnak de hozta a megszokott északi minőséget meg a dán októbert. Aztán csűrték-csavarták és egy akkora értelmetlen baromság lett a végére, hogy csak néztem. Ha mondjuk a holdról jönnék, vagy japánból, akkor most tényleg azt kéne hinnem, hogy 1998-ban eltűnik egy egész érettségiző osztály, ezt le sem szarja senki egy ilyen kicsi országban, egyetlen egy családon kívül? Majd előkerülnek és mindannyian, 25 év múlva is 18 évesek. Oké ez elmegy, ha ez egy scifi vagy valami misztikus izé, de nem, ez egy kinyúlt pulóveres, sima dán anyuka nyomozása volt, akart lenni. 

Otthonunk: ez nagyot ment a Netflixen és érthető is, hogy miért. Gyorsan lehetett pörgetni és nagyon szép helyen játszódott. A harminc perces részek is segítették az ember lendületét. Meglepőnek viszont nem tudom nevezni, mivel az első rész egynegyedében kitaláltam, hogy ki a "gyilkos." De megbocsátok mert a legeslegvégén az utolsó mondat azért mégis meglepőre sikerült. A színészi alakítások is remekek voltak, Marie Bach Hansen mint jóindulatú jégkirálynő és természetesen Danica Curcic megint az élen végzett. Ha valaki nem hisz a tehetségében itt kell megnéznie először. Az idegbetegséget olyan magas szinten hozta, amit csak Kelet-Közép-Európában lehet elsajátítani, bár ő Dániában nőtt fel, gondolom volt miből merítenie azért. A koppenhágai Rózsadombon játszódó sorozatban pont annyit tudunk meg a szereplők előéletéről, hogy értsük a motivációjukat de azért rejtélyesek maradjanak. Lebontja a kliséket is még ha nem is igazán ez a célja. Szóval ez jó sorozat, sztem.

Gesztenyember: Ez annyira sikeres volt, hogy még egy évadot ígértek belőle. Bár ez eléggé késik. Először is jó ötlet volt, hogy a gesztenye ember köré van építve az egész történet. Ehhez a figurához tényleg mindenki kötődik valamilyen szinten. Valamit őriz róla magában. Ezért is megy talán ez a sorozat egy kicsit mélyebbre. A gyerekkori traumák felé. Pontosabban azok felé a traumák felé melyet az anyák okozhatnak a gyerekeknek. Nem tudom miért lett ez sokkal sikeresebb, mint sok nagyon hasonló sorozat, de tény, hogy nincs elrontva és minden szál szépen le van zárva. Amit meg nyitva hagytak, azt direkt tették és nem véletlenül. A hangulat ugyanolyan vészjósló, mint a Napéjegyenlőségben volt, csak itt van vész is amit jósol. Danica Curcic és Mikkel Boe Folsgaard kettőse jól működik és jó is nézni őket. Minden részt függőben hagynak és karakterek is kellőképpen élethűek. Nem is olyan nehéz az, hogy minden működjön, amúgy meg mégis. Ez benne az érdekes.

 

Kicsit most már eltávolodtam a fordros szoknyáktól és lovaktól. De maradtam Európában a múlt század közepén. Bár nem volt könnyű. Szívesen.

Csehország

Olthatatlan, rendezte Agnieszka Holland, aki lengyel, de ez most mindegy.

Ismerős itt minden. A szék, a konyha, a lakás, az emberek, de zavaróan az, olyan mint 60-as évek Magyarországa, csak éppen napsütés nélkül. Egy dolgot nem értettem: az összes többi szereplő miért nem gyújtja fel magát? Nyilván tök profi a sorozat, de rettenetesen unalmas volt. Mert hát mire ment ki az egész? Kicsit több izgalom igazán belefért volna. Tény, hogy jól bemutatja a hatvanas évek Közép-Európáját, tehát történelem leckének megteszi. Lehet, hogy nekünk ez túlságosan ismerős ahhoz, hogy élvezni tudjuk.  Azt meg, hogy egy nyugat-európai ezt végigszenvedje erősen kétlem. 

Lettország

Farmer biznisz: ez fantasztikus volt. A főhős, Karlis Arnolds Avots, csodás. Csodás férfi és csodás színész. Ismerős az egész, de közben annyira azért mégsem mint az Olthatatlanban. Szintén fájdalmas volt nézni, de máshogy mint a cseh társát, ott untam magam itt meg végig gyomorgörcsöm volt. De megérte a hosszadalmas szenvedés mert az utolsó két rész a sorozat készítés csúcsa.

Imádom ezeket a kulturális különbségeteket nézni. Mikor az oroszul beszéló rigai csaj otthagyja a pasiját, akkor két dolgot rak a bőröndjébe, egy barna és egy szürke bundát, egy fekete meg rajta van. Óriási. Igaz történeten alapszik és az egyik színész fiatalon szintén be volt zárva a bolondokházába, végig azon gondolkodtam meliyk lehetett az.

Múltkor azt írtam, hogy a létező vilagok legrosszabika a nyolcvanas évek Lengyelországa. Na, hát tévedtem ezek a balti államok még szörnyűbbek. Semmi romantikát nem tudtam felfedezni ebben az egész régióban és korszakban, csak annyit, hogy legalább szépek az emberek. Az is valami. De olyan beteg minden, hogy nem tudom, hogy tudták ezt ilyen jól kiheverni. Nekünk úgye nem ment.

Olaszország

Brilliáns barátnőm Elena Ferrante regénye alapján készült sorozat. Ezt azóta nem néztem meg mióta kijött. Direkt. Le vagyok maradva Elena Ferrente ügyben, dacbòl fõkènt. De úgy van ez ugye mindig, hogy ami igazán nekünk való attól félünk, pedig ott a csoda a komfort zónán belül. Vagy pont nem?

Olaszország mániásoknak, mint jómagam is, azért kötelező. Mert hátborzongató képet fest arról, hogy Olaszország csak addig vicces és laza amig nem hagyjuk el Friuli határát. Főleg igaz ez az itt megjelenített ötvenes évekre. Ezt is szörnyű volt nézni, de tényleg. Máshogy szörnyű mint az előző kettő, de talán még szörnyűbb. Itt nem a diktatúra aláz halálra hanem a férfiak. Nem elég, hogy miközben nézed állandóan rettegesz, hogy valami minimum nagyon kellemetlen, de inkább megalázó fog történni, a főhősnő még pluszban allandóan monologizal, így: "éreztem, hogy valami borzasztó fog történni." Ezt így nyomja élete minden napján, hát senki nem mondta, hogy könnyű lesz.

Érdekes azért tényleg, talán nekünk magyaroknak kevésbé mivel egy az egyben Szabó Magda Für Elise koppintás. Kétszer meggondolom, hogy elolvasom-e a könyvet. Meggondoltam. Nem fogom. 

Németország

Titkok ideje. Teljesen nézhető volt. Bár kissé klisés, de az északi tenger, a színészek és a történelembe helyezett kontextus miatt oké volt. Szerelem az ilyen múltban rejlő titkos izéket, ez meg nem vette túl komolyan magát. Ebben is volt hatavanas évek, meg háború utáni élet/hálásérzés. De legfőképp jó hallgatni németül a filmeket a gyerekkoromba röpít, a Pro7 és Sat1 otthonos világába.

Lengyelország

Ufoprojekt. Érdekes volt, fordulatos, vicces is, és közben szomorú. De messze nem volt olyan lehangoló mint a fentiek. Jópofa volt, aranyos és semmi bántó vagy kellemetlen nem volt benne. Elég kellemetlen a lengyel vidék novemberben ahhoz, hogy még pluszban bármi ijesztgetést kelljen belerakni. A hadiállapot bevezetésének idejére esik a törénet és politikai része kifejezetten viccesre sikerült. A napszeműveges főmufti ábrázolása zseniális. A berendezés is kitett magáért. Ahogy a főhős a lengyel Roswell úgy a berendezés, Anna Marzeda, a lengyel Wes Anderson.

Egy állítólagos ufó-landolásról szól a 80-as évek Lengyelországának egyik nem túl fejlett régiójában. A faluban sok a lökött ember, és ezen nem segít, hogy valami zöld izé évek óta párolog a falumenti tóban. Leginkább azonban a feldolgozatlan traumáinkról szólt.

Egyesült Királyság

A very British scandal. Ez maga a tökély. Nem is értem miért nem zengenek erről ódákat éjjel-nappal. Biztos azért mert egy gazdag fehér nőről szól, és a népszerű filmek szegény fekete férfiakról szoktak szólni. Paul Bettany fantasztikus volt mint egy tőről metszett északi, alkoholista arisztokrata. Sajnos azonban bármennyire a kedvenc szinésznőm Claire Foy, most is végig arra gondoltam, hogy nem hasonlít a nőre akit megformál. Szegény, minden szerepet ő kap, és hát nem hasonlíthat mindenkire, mondjuk, idáig senkire sem. Az lenne a legjobb ha lenne egy sorozat ahol Claire Foy Claire Foyt játsssza, én biztos megnézném.

A forgatókönyv is remek volt, klasszikus vonalvezetéssel. Először az elfojtott frusztráció, aztán a harag majd a nyílt háború teljes gőzzel. Ez egy konzervatív megközelítés, de ezzel semmi probléma nem volt, hiszen maga a történet elég erős volt ahhoz, hogy csak szépen sorban elmeséljék mi is történt. A szerzőnek, Sarah Phelpsnek van gyakorlata a hátborzongató klasszikus történetek megírásához hiszen mostanában dolgozza fel az Agatha Christieket, szépen sorban és elég jól.

Svédország

Valószínűtlen gyilkos.  Ahogy néztem halványan felderengett, hogy gyerekkoromban sokszor elhangzott a neve ennek a férfinak. Olaf Palme. De szerencsére ennél többet nem tudtam az egészről. És bár nem szeretem az olyan krimiket ahol az elején elmondják ki a gyilkos, ezt mégis tudtam élvezni, egy ideig, aztán meg megint.  Bemutatják, hogy kezelték le a nőket akkoriban, még akkor is ha szemtől szembe látták a gyilkost és a halott miniszterelnők feleségének tetszettek lenni, na akkor sem hiszik el egy szavát sem a "hisztérikának." 

De az unalomig ismételt kritika ennél a sorozatnál szerintem is érvényes, miszerint elég lett volna belőle egy mozifilm. Nagyon hosszan nézhetjük egy teljesen sérült ember ámokfutását, szószerint és átvitt értelemben is. Aprólékosan és visszatekintgetve mutatták be, hogy lehet ennyire mélyre süllyedni testileg, lelkileg, pszichésen. De a gyilkos inditékai még így is egy kissé homályban maradnak. Kárpótol minket a hó, a whiskey és a kucsmák.

Margherita Vicario első filmjével igazán ígéretesen kezdi a karrierjét. A Gloria! című film kellemes a szemnek, a fülnek és még izgalmas is. Egy ideig. Ezenkívül nemes ügyet szolgál és feltárja a múltnak egy olyan szeletét amivel például én nem voltam tisztában.

Meg kell említenem, hogy a zenei érzékem a béka feneke alatt van ahogy a nyolcvanas években fogalmaztak a tanárok. Így a film nagy része nem jött át, de azért talán a feeling igen. Szó van itt a művészet felszabadító erejéről, és az egészen elképesztő elnyomásról amit a nők voltak kénytelenek elszenvedni az elmúlt századokban. Mikor is a kreatív energiáikat csak az otthoni feladataikban tudták kiélni. Természetesen, mivel az ilyesmit nehéz elfojtani, ki is élték, de a világ számára láthatatlanok maradtak. Ha meg árván maradtak gyerekkorukban akkor bedugták őket egy börtönszerű egyházi intézményben ahol kötelezően (!) zenésznek nevelték őket. Természetesen csak azért, hogy a férfiakat szórakoztassák. Mondjuk azt megnéztem volna ha belőlem próbálnak zenészt nevelni. De nem egy hasonszőrű nő társam miatt szűnt meg végül is ez a hálózat hanem Napóleon miatt. 

A film alapvetően a női testvériségről szól, ami szerintem is létezik. Sokszor érzem. Minden ellenségeskedés ellenére könnyen megbocsátok minden nőnek, ha arról van szó. A férfiaknak természetesen, soha.

A kedvencem a kisfiú igazi anyja és a nevelő anyja közötti szolidaritás volt, de a kamaszlányok egymásrautaltságát is életszerűen mutatta be. A női rendező kézjegye tökéletesen lejött. Igaz, hogy Hamipipőke történetét ezerszer elmesélték már, de mégis mindig újra- és újra érdekes. A színészek remekek voltak, de valahogy az olaszoktól ez alapból elvárható, hiszen a nap 24 órájában színészkednek eleve, de még így is ki kell emelni a papot játszó Paolo Rossit. Egészen elképesztő a kinézete, a karakter alakításának a mélysége és egyben sekélyessége is. Hollywoodban lenne a helye, de most komolyan. Galatéa Bellugi is meghatóan játszotta a néma főhőst. A jelmezek és Friuli magával ragadó volt a zenéről nem is beszélve. Türelemmel és szeretettel volt elkészítve az egész biztosan szeretni fogják a kritikusok és érteni fogják a tömegek is. 

A botfülemmel nekem a háttér sztorik mind érdekesebbek voltak mint a főszál. A kamaszok reménytelen szerelmi története vagy a fiatal énekes és a szerencsétlen pap viszonya. Egy valami azonban nagyon nem tetszett és ezt sokszor érzem más filmeknél is, érdekes módon jellemzőbb a női rendezőknél: nem hagyják abba időben. Tökéletesen elmúlt a katarizosom mikor bemutatták, hogy mi fog történni a szereplőkkel. Persze a végén megvilágosodtam mikor megtudtam, hogy a svájciak is támogatták a filmet. Nyilván ezért kellett a hegyeiket berakni a végére teljesen fölöslegesen.

Egy férfi rendező, Carlo Sironi, úgy érezte, hogy a kamaszlányok barátságáról kell filmet készítenie. A vetítés utáni beszélgetésen elmondta, hogy két osztálytársnőjének a kapcsolata ihlette a művet, és azt is, hogy csak úgy mint a filmben az életben sem él már az egyik lány.

Ennek az ihletett ötletnek a poétikus megvalósulását láthattuk az olasz filmnapokon a Puskin moziban.

Egy kívülálló szemszögéből, hiszen a rendező egy férfi, és jó sok év távlatából, tényleg nagyon régen volt, emlékezünk vissza a kilencvenes évek végének egyik nyarára. Amúgy itthon ezek hideg nyarak voltak. Sajnos egészen pontosan emlékszem rájuk. Film egyébként meglepő módon nem a Balatonon hanem Szicília egyik kis szigetén játszódik. De mindegy is, hogy a velünk született eszképizmust hol éljük ki, főleg ha tizenhét évesek vagyunk. Ezek a nyarak meghatározó élmények maradnak egész életünkben, bárhol is történtek meg velünk. Ezért is érdemes filmet készíteni róla.

Felszabadító volt látni, hogy belekerült az intimitás és romantika ami tényleg jellemzi a legnagyszerűbb női barátságokat, és kimaradt a szexualitás ami tényleg nem jellemző a női a barátságok túlnyomó többségére. Pohárnok Gergely volt az operatőr és nem azért mondom mert a honfitársam de az ő munkája volt legjobb az egész filmben, pedig én általában a sztorit figyelem csak akkor figyelek fel az operatőr munkájára ha az nagyon rossz vagy nagyon jó, tehát a legtöbbször egyáltalán nem figyelek fel rá. De itt úgy éreztem, hogy az állóképek teljesen tükrözik azt a lassú világot még azokban az utolsó pillanatokban. Mert pár év múlva lett mindenkinek mobilja és igaz, hogy még nem volt rajta internet de valahogy onnantól már csak a néztük egész nap. Írt nem irt, most mi van, és nem az volt ami közvetlen előtte, hogy órákat fekszünk a parton, csak hogy nagy ritkán, nagy nehezen hasra forduljunk.

Egy szomorú, sőt, tragikus esemény az egész film a háttere, ami talán egy kicsit hatásvadász és mindenképp kiszámítható, de javára legyen írva, hogy sokáig nem lehet tudni ki a főszereplő és ki a "barátnő" így én azért egy kicsit izgultam, hogy mi lesz a vége. Segítette az ügyet, hogy nincs névmemóriám tehát nem tudtam melyik lány is az Iréne. Mindenesetre akik izgalomra vágynak ne ezt a filmet nézzék meg. De adta a hangulatot mindenképp, és ennyi bőven elég volt egy ködös november estéhez a Puskinban. 

Kezdjük ezzel a magyar címmel. Ez komoly? Ki adja ezeket? Mondjuk az angol címe sem semmi: The Blind side of the heart. Na mindegy, most nem adok ötleteket ingyen, úgyis túl sokat csinálom eleve.

Ennek ellenére magával ragadó volt az egész történet, érzékeny, intelligens, nyomasztó de nem kellemetlenül. Szinte elrepült a 140 perc és megnyugodtam, hogy van aki (Barbara Albert) tud hosszú, európai, kosztümös és nőkről szóló filmet csinálni amit soha nem kell senkinek sem szégyellnie aki részt vett benne. Ennyi legyen is elég minnyájunknak. 

Voltak benne kis túlzások azért, például, hogy minden férfi velejéig gonosz volt. A sikoltozó süket-néma nőt nevetve meddővé műtő orvos, aki térdre rogyva zokog amikor a nemzeti szocialisták leteszik a fegyvert. A gonoszok jellemfejlődése sem volt világos, hiszen a férj fejlődési íve az idiótából vált elég hirtelen abúzív szadistává. Egy férfi nem volt száz százalékban gonosz, a főszereplő első szereleme. Ő viszont egyenesen egy földre szállt angyal volt, teljesen életszerűtlen volt szegény. És ahogy beigazolódott a klisé, túl jó is volt erre a világra. Várhatóan bekövetkező halála így nem volt megrázó. 

De leszögezem, hogy egy érzékeny, izgalmas és elgondolkodtató alkotás volt. A film legvégén szenvedtem csak, ami igazán lehengerlő eredmény egy 140 perces filmnél. Érdekel ez a korszak és viszonylag sokat is tudok róla, de valahogy nem gondoltam bele soha, hogy milyen sokan élhettek hamis papírokkal évekig. Biztos azért mert itthon ez a hamis papíros rész nem tartott évekig, nem úgy mint Németországban.

Ezt a tudathasadásos élményt remekül hozza Mala Emde, akit egy sorozatban már nagyon kedveltem. Az őrület szélén táncol, de mindig pragmatikus és racionális, teljesen érthető, hogy mit miért csinál. Emellett elhittem neki azt is amikor 16 és azt is amikor 47 éves.

Pragmatikus és racionális mérnök unokatestvéremmel néztem a filmet a Szemrevaló fesztivál keretében és őt azt zavarta a legjobban, hogy a film végén sem tudtuk meg mi lett a főhős nővérével. Érdekes módon a Z generációt is ezt foglalkoztatja a kapcsolódó fórumokon. Nekem ez tetszett szinte a legjobban, hiszen biztos, hogy ez pont így volt, egyszerűen nem tudtad, mi lett velük, sok-sok éven keresztül. Meg aztán az életben is így van. A fontos dolgokat nem tudod meg soha. 

Én és a sorozatok

Nem nézek semmit ami a jelenben játszódik. De akkor sem nézem ha régen forgatták és az akkori jelenben zajlik a cselekmény, a jövőről nem is beszélve.

De az sem mindegy mikor játszódnak. Nem jó ha túl régen zajlik a cselekmény, mondjuk rongyokba öltözött Remus és Romolus eszi egymást az erdőben. Legyen mondjuk a 19. század második felétől a 1980-as évekig. És mondanom sem kell, de azért mondom, hogy ez a nagyjából 100 éves intervallum  természetesen kizárja a sárkányokat is. (Bár ez az új sárkányos sokkal jobb mint a klasszik sárkányos, mert azért azt végig szenvedtem én is kötelezőból.)

A vicceskedő, undi sorozatokat sem nézem mint a fiatal Katalin cárnős és spanyolokat meg úgy amblokk nem. Szentimentalizmus, valami bugyuta szenvedélyeskedéssel, na, hát szörnyű az összes, tényleg. De hát nem lehet mindenki jó mindenben, ez a kosztümös sorozatosdi nem áll jól a spanyoloknak az biztos, gondolom az idő miatt meg, hogy nincsenek fák.

Szeretem ha valami közvetlenül egy háború előtt vagy után játszódik. Maga a háború csak akkor érdekel, ha nem a csatatéren zajlik a cselekmény. A csata és ágyjeleneteket tovább szoktam tekerni ezért jobb ha ilyenek eleve nincsenek is benne. 

Nézzük tehát mik azok amelyek tetszettek, vagy legalábbis beleesetek a fent vázolt szűk keretbe. Kezdem azzal, hogy a brit kosztümös sorozatokat nem sorom fel mert abból annyit nézek, hogy külön poszt lesz róla. A mesterről így később lesz szó.

Németország

Európa legnagyobb országa ezért két sorozattal szerepel: 

Berlin Babylon

Első világháború után és második előtt vagyunk. 100% a rotten tomaton és hát olyan is. Hibátlan. Tényleg. 

A legyőzött 

A második világháború után a legyőzőtt, három részre szakított Berlin. Eggyel gagyibb, vagy többel, mint a Berlin Babylon, de azért én élveztem. Nem túl finomkodó sorozat, ha esetleg valaki arra vágyna annak nem ajánlom. Nagyon érdekes, ritkán feldolgozott korszakban játszódik  B kategóriás színészekkel van tele, de hát nekik is kell munkát adni. 

Szomszédja, Lengyelország:

Csillogó élet ára

És akkor el is jutottunk a létező világok legrosszabbikába, a nyolcvanas évek Lengyelországába. Gyönyörűen megcsinált film, jó színészek, és nincs elrontva a történet sem. Élvezet nézni és elgondolkodtató.

Franciaország:

Nők a fronton

Ez volt az összes között a legjobb talán. Nem vette magát túl komolyan de kellő energiát fektettek a forgatókönyvbe. Szülő gyerek kapcsolatokat ugyanúgy próbálták részleteiben ábrázolni, mint a német-francia viszonyt, amit mesterségesen szított gyűlöletnek állítanak be, ezért az első világháború különösen értelmetlennek tűnik a szereplők szemszögéből, és ez nekem tetszett.

Ausztria:

A Császárné

Nagyon élveztem ezt a sorozatot, pedig egyértelmű volt, hogy nem én vagyok a célcsoport hanem a nálam sokkal fiatalabb és Sisi egykori életterétől földrajzilag jóval távolabb élők. De pörögtek a párbeszédek és a történet majdhogynem izgalmasan volt megírva. Több részt megnéztem egymás után pedig nagyon nem szokásom. A főszereplő se volt zavaró annak ellenére, hogy semmi köze sincs Sisihez így ránézésre. Várom a második évadot. 

Olaszország:

Lidia Poet

Ez aranyos kis sorozat. Arról szól, hogy a nők régebben járhattak jogi egyetemre de nem dolgozhattak ügyvédként. Tehát a téma jó. Igaz, pár rész után abbahagytam, de volt benne sok báj. Olaszország miatt érdemes nézni inkább, nem a részenkénti új nyomozások miatt. 

Írország:

Halál és a fülemülék

Van itt minden mint a búcsúban. Megszállás, nacionalizmus, titkok, családon belüli erőszak, kincsek. Az egésznek van egy fojtott, baljós hangulata, ami remekül illeszkedik a szintén fojtott ír időjáráshoz. Azt érzed, hogy soha nem fog történni semmi, de aztán meg mégis, és természetesen a legrosszabb variáció. 

Kissé melodramatikus, de az ilyenfajta szenvedést jobban viselem mint a spanyol szenvelgést. Remekbe szabott baljós történet. És nem csak úgy baljós, ahogy lenni szokott vidámabb országokban, hanem tényleg. A három főszereplő meg valószínűleg korunk legjobb színészei között vannak. Ann Kelly, Matthew Rhys, Jamie Dornan.

Az Amerikai Egyesült Államok:

Szintén nagy ország, bár nem Európa de hadd szerepeljen itt két sorozattal.

Perry Mason

Ez egy kellemes csalódás volt. Film Noir a csúcson és ehhez tényleg jobban illik az amerikai angol. Kicsit talán túl durva, de hát haladjunk a korral, még ha visszafelé is. A főszereplő itt is a szuper Matthew Rhys. 

Julia

Kicsit szoftos, nagy izgalmakra nem lehet számítani. De rendesen meg van írva és gyönyörű az egész, mint az ilyen kajás filmek általában.

Románia/Magyarország:

Spy/Master

Önfeláldozás, szeretet, és a mindent felborító vágyunk a szabadságra. Alec Secăreanu csodálatos játékával lehet megnézni ezt a elképesztő történetet. Gyerekkoromban, éjjel, véletlenül végig hallgattam a titokban a bekapcsolt tévében egy letakart arcú és elváltoztatott hangú ember élettörténetet, és hát köpni, nyelni nem tudtam. Róla szól ez a sorozat, és hát..nem hiszed el. Budapesten forgatták és rengeteg magyar dolgozott a sorozaton, ami végig izgalmas még akkor is ha tudod a végét. 

a végére egy csoda, Norvégia: 

Háború a tengeren

Az első rész felétől kezdesz el sírni, és a végéig abba sem hagyod. Imádtam nézni, hogy éjjel világos van és pluszpontok járnak a hajókért és tengerért is. Ki gondolta volna, hogy a norvégeknek ekkora szívük van. Régen láttam ennyire tökéletes történetet.

Két meglepően jó Sisi filmet is láttam az utóbbi időben, az egyik fent van az HBOMaxon a másikat meg a Videán több nyelven is megnézhetjük.

Nekem mind a kettő nagyon tetszett. De ezzel úgy tűnik egyedül vagyok mert az egyik egy kritikusok által elismert alkotás a másik meg nem. Pedig a maga nemében a Sisi és én is nagyon élvezetes, tény, hogy kicsit hosszabb a kelleténél. Jó történet nagyon, de ennyi nem volt azért benne.

Sisivel mondjuk elfogult vagyok. A nagyanyámnál kint volt a képe a falon ezért biztos voltam benne, hogy valami rokon. A családom másik fele, ahol nem volt kirakva Sisi a falra, meg mindig csak azt hangoztatta, hogy mi németek vagyunk. Tehát Sisiben egyesül minden amire neveltek. Bulémiás nem vagyok sajnos, pedig milyen jól néznék ki én is, pont mint Sisi.

A fűzőben otthonos volt a ütött-kopottság ami mintha csak azt szimbolizálta volna, hogy a Monarchia vége felé tart már. Mintha a császári pár lakhelye már akkor egy üres kastély lenne amit a nép nézeget vörös, csavart kötelek mögött. Aki szereti a színes, gyönyörű környezetben játszódó és inkább napsütötte filmeket annak a Sisi és ént ajánlom. Aki a skandináv krimire bukik inkább a szállingózó hóeséses Bécset nézze a Fűzőben, ahol Erzsébet királynő heroint fogyaszt. "Teljesen ártalmatlan gyógyszer." hangzik el a már most klasszikus mondat. 

Az Sisi és Énből áradt a nyolcvanas évek filmes világa mintha egy Szabó István filmet néznénk. Abban újít, hogy Erzsébetet társalkodónője, Sztáray Irma szemszögéből ismerhetjük meg. Aki sok mindent megtapasztal a császárné mellett, többek között a rendszeres kokain fogyasztást is. Írja is anyjának levelében, hogy sokkal jobb a hangulata a tenger, Sisi és a "speciális" diéta miatt.

Tetszik nekem, hogy mind a két filmet egy nő írta és rendezte, Marie Kreutzer és Frauke Finsterwalder, így kellett volna ennek mindig is lennie. A Fűzőben pont negyvenéves lett a császárné ami ad még egy löketet az amúgy sem rózsás kedvének, a Sisi és én meg közvetlenül a halála előtti évben játszódik. Tehát egy életközepi válság és egy már teljességgel megcsömörlött nőt láthatunk. A Sisi és Énben kevesebb a részvétet tanúsítanak az alkotók a császárnéval szemben.

Vannak olyan Sisi filmek amelyek a magyarokról (is) szólnak, (ilyen a tévében karácsonykor futó sorozat első évada, a második már nem) vannak amelyek nem (ilyen a netflixes Császárné első évada). Szóval ha valaki ezt keresi akkor a Fűző jobban fog neki tetszeni mint a Sisi és én. Annak ellenére, hogy az utóbbinak egy magyar nő a főhőse. 

Tényleg hasonlít a Spencer filmre, a Fűző és a Sisi és én is. Nagyon jól szenved ott is egy (jövendőbeli) uralkodó felesége, és tömi magába a krémest a földszinti konyhában éjjelente, hogy aztán jól kihányja.

Sisi és énben egy tényleg gyönyörű nő, Suzanne Wolff, alakítja a császárnét. Már el vagyunk szokva attól, hogy ha valakit Európa legszebb asszonyának tartanak többszáz éve, akkor azt a szerepet egy tényleg szép színésznő játssza el. Micsoda forradalmi gondolat! Levédetem. Bár itthon biztos nem fog elterjedni, mert nálunk csak az lehet "jó színésznő" akire rá sem lehet nézni mélységes szánalom nélkül. Jó, igaz, az utóbbi időben javult a helyzet. 

Sandra Hüller szerintem még nagyobbat játszik mint Vicky Krieps. Nem is tudom elképzelni, hogy ne lenne ilyen hebrencs és bizonytalan a való életben is. Külsőleg is stimmelt ha megnézzük Sztáray Irma fotóit. Bár volt benne egy nagy adag németes darabosság, fiússág amint nem tudok egy magyar bárónőről elképzelni, de mivel egy leszbikus nőt alakított, belefért. Ferenc Józsefet alakító Markus Schleinzer is nagyon tetszett, a férfias vonalat hozta, a kissé nyomi Fűzős Ferenc Józsefhez képest, Florian Teichtmeister.

Nem tudom miért kell minden ilyen szenvedős női filmnek leszbikusnak lennie, hiszen nagyon jól lehet szenvedni úgy is, hogy nem vagyunk homoszexuálisak. Ugyanakkor a Sisi és én esetében volt értelme mert kellett ez a szál a film kifejezetten remek befejezéséhez. Mindkét film a végén megy a legnagyobbat, a Fűzőben jól be is volt vezetve, a Sisi és Énben meg meglepő volt, de tényleg ütött mindkettő és még sokszor eszembe jutott utána is. 

Azt gondoltam engem már nem lehet meglepni, hát tévedtem. Meg lehet, és pont egy ilyen elsőrendezős színésznőcske lepjen meg, mint Charlotte le Bon, nem valami öreg róka Ridley Scott (csalódtam az Utolsó párbajban, és ettől szomorú vagyok) de hát többi is veszett sok helyen. 

Annak ellenére igen meglepődtem, hogy baljós hangulatban nem volt hiány már az elejétől fogva sem. De olyan finoman és humorosan volt adagolva, hogy elhittem nekik, hogy nem kell elhinnem.

Nosztalgikus és pár dolgot leszámítva életszerű ábrázolását láthatjuk a kamaszkornak. Bár van egy jelenet melyet a science fiction szintjén is elképzelhetetlennek tartok. Miszerint egy tizenhat éves lány otthagy a tóparton két tizenkilenc éves fiút, hogy hazamenjen egy tizennégy éves fiúval és annak megmossa a haját. Hm. Még ha egy férfi forgatókönyv író vágyálma vagy késői bosszúja lenne, megérteném, de egy nőnek nem kéne leírnia egy ennyire elképzelhetetlen dolgot, elérhetetlen vágyálmokba taszítva a világ kiskamaszait.

A hajmosós részen kívül a filmből süt a saját tapasztalat. Ha nem a saját szülei irigylésre méltó tóparti, saját stéges faházában forgatott a rendezőnő akkor egy nagyon közeli barátjától kérte el nyaralóját az biztos. Sokat segítenek a nosztalgikus hangulatnak az időtlen ruhák, a realisztikus ábrázolásnak meg a folyamatos rossz idő is. Párolgó aszfalt, csöpögő fák és fülsüketítő kabócák, mikor tekerünk haza hajnalban egyedül a buliból és félünk mint állat. Pedig mik azok a Balaton-felvidéki cserjések a québec-i sötét erdőkhöz képest. 

A vége felé még azt is elhisszük, hogy Cloé tényleg szeret Bastiennel lenni. Van bennük valami közös. Nem lehet eldönteni ki a főszereplő és mindkét karakter ugyanolyan mélységgel van megalkotva. Az egész film szépen és fokozatosan építkezik és a végén meglepő is tud lenni. 

Aki szeretik a Stand by me-t, ki ne szeretné, biztos, hogy élvezni fogja. Mert lényeg a lényeg:

"I never had any friends later on like the ones I had when I was twelfe. Jesus, does anyone?"

Elég sok időt elvettek ezek a sorozatok az életemből ahhoz, hogy úgy érezzem, valamit tennem kell azzal a látszólag (és sajnos valójában is) teljesen feleslegesen felhalmozott tudással, hogy most már tényleg kenem-vágom a Rózsák Háborúját.

Szóval az történt, hogy elkezdtem brit sorozatokat nézni, ami nem túl érdekes és fura hobbi egy ex-angol szakostól. De aztán ahogy jobban belemélyedtem és rájöttem, hogy manapság már tényleg a világon mindenről van 30 féle, milliárdokból készített sorozat, így specifikusabbá tettem a dolgot és ráfeküdtem az angol királyokról készített, kosztümös sorozatokra. A kapásból gagyinak tűnőket és a 10 évnél régebbieket eleve kizártam. Íme, a maradék, uralkodásuk sorrendjében. 

Vikings: Anglia szétszabdalt és minden nagyon kezdetleges mikor a vikingek rájuk támadnak. A későbbi egyesítő király, Alfred apja és nagyapja életét ismerhetjük meg. Michael Hirst csinálta a sorozatot, aki a Tudorokat is, de erről később. Nagyon szerettem, egy nap több részt is meg tudtam nézni egymás után. Oda voltam/vagyok érte, de tényleg. 

The Last Kingdom: A kis Alfred megnőtt és most ő a király. Nagy előnye, hogy itthon forgatták, ezért a pilisi hegyeket mindenféle szögből megcsodálhatjuk. Rendkívül vicces a szénné égett északi színészeket figyelni, ahogy izzadva eljátsszák, hogy épp  a szikrázó napsütéses Angliában harcolnak. Mivel nálunk csak novemberben nem süt a nap, ezért szinte soha nincsenek levelek a fákon, meg ilyenek. Szóval igen szórakoztató ebből a szempontból. Amúgy egy kicsit vontatott, de sok kivetni valót nem lehet benne találni. 

Mondjuk még annyi, hogy németes akcentusa van az elméletileg angol főhősnek, mindezt úgy, hogy a vikingek már tökéletesen elsajátították a brit akcentust pedig nem rég érkeztek. Mindegy, biztos jobb a nyelvérzékük. A mellékszerepeket alakító brit színészek, ha nem is a legnagyobbak, mint a Hollow Crownban, azért mindenképpen élvonalbeliek, így élvezetes nézni az alakításukat.

The Hollow Crown I-II: Shakespeare király drámák feldolgozása. Nyilván végtelenül profi és über az egész sorozat, kivéve a Falsaffos rész, az nagyon unalmas lett. De a magyar fordítás rettentő nehézkessé és életszerűtlenné tette az egészet. Én Nádasy Ádámmal értek egyet, Shakespeare-t mindig újból le kell fordítani, mert lássuk be ez így nem megy.

A királyokat játszó színészek óriásit alakítanak, előtte egyiket sem ismertem, Tom Hiddleston például és Ben Whishow, és annyira jók voltak, hogy azóta figyelem őket és persze rá kellett jönnöm, hogy korunk legnagyobb színészeivel állunk szemben. Azért a Hollow Crown csak haladóknak ajánlott.

A Hollow Crown II. végén kezdődik a bonyolult és igen undorító Rózsák Háborúja. 

The White Queen: Igazi, meglepetésszerű pozitív csalódás volt. Egy Philippa Gregory regény feldolgozása. Ami elsőre nem hangozott túl biztatóan. De kifejezetten élveztem a sorozatot, és bár a történelmi hűségét sokan kétségbe vonják, szerintem meg miért ne lehetett volna akár úgy is, ahogy ő írta. Semmit nem lehet biztosan tudni ugyebár, főleg erről a korszakról, mivel régen is volt, bonyolult is, és sok száz ember életcéljának tekintette, hogy semmi sem úgy tűnjön ahogy volt.

A Rózsák Háborúja teljes valójában bontakozik ki, külön tetszett, hogy II. Richard itt pozitív szereplőnek van ábrázolva.

The White Princess : a White Queen folytatása, ez is pozitív csalódás volt, de gyengébb volt mint az elődje és két színészváltáson felhúztam magam. A fantasztikus Amanda Hale-t lecserélték egy idősebb színésznőre, nem tudom miért, mikor az eredeti Lady Margaret Beaufort csak 13 évvel volt idősebb a fiánál. És talán a világszép fehér királyné helyett is lehetett volna egy kevésbé szétoperált, csehszlovák fejű színésznőt találni. Ebben a sorozatban ért véget a Rózsák Háborúja.

Olvastam, hogy jön az egész sorozat harmadik része is, kíváncsian várom.

The Tudors : Michael Hirst műve szintén, ami sok jót jelent. Az első évad igazán lebilincselő, főleg a Boleyn Annás rész volt szuper, Natalie Dormer játéka nekem bejött. Majd a sorozat a vége felé elérte a soha nem várt mélypontot. Minden elromlott. 

Wolf Hall: abszolút tökéletes volt, remegve vártam mindig következő részt, és gyomorgörccsel néztem végig mindegyiket, még úgy is, hogy már kívülről fújtam a sztorit a Tudorokból. Próbálták árnyalni a szereplőket és számos történelmi figurát igyekeztek a szokásostól eltérően ábrázolni és ez sikerült is. Tipikusan az a sorozat, amit a rendezők és a színészek saját szórakoztatásukra csinálnak és tökéletes is lesz. 

Taboo: ez csalódás volt, főleg azért mert nagyon sokat vártam tőle, hiszen az egyik, (itt nem részletezett, mert nem királyos) kedvenc sorozatom, a Peaky Blindersből nőtte ki magát, legalábbis én így látom. A történet idéjén regnáló király alakjában Mark Gatiss színész remekül mutatja meg mivé lettek az uralkodók az egykori harcoló királyokból. Elég jó azért. 

The Crown:  Végül, de nem utolsó sorban, itt van egy sokak által ismert sorozat a Crown. 20 perc sorozat nézés, másfél óra wikipedia. Nem lehet rosszat mondani róla. Talán csak annyit, mert nem bírom ki, a királynő azért ennél sokkal kevésbé  szép, és ez a tény, szerintem, a személyiségjegyeit nagyban befolyásolta csakúgy, mint a házasságát. Talán azzal próbálták kiegyelíteni a dolgot, hogy Fülöp herceg meg sokkal jobb képűbb az életben, mint a sorozatban és akkor most itt visszafogottan fogalmaztam. Azért jól eljátszották a szerepeiket ők is. És, hogy ne legyek olyan epés a végére, megjegyzem, hogy Vaness Kirby, ahogy várni lehetett tőle, elképesztőn jó mint Margit hercegnő és még hasonlít is rá. Fenomenális. 

God save the King!

Folyik a vér, leginkább a szívünkből, be és ki és soha nincs megállás, ha meg nem folyik, akkor meg az a baj. Csöpög a vér a padlóra a tipikus közép-európai szépségből is Testről és Lélekről-ben is, pont ahogy a Liza a rókatündér kezdődik. 

A rendező azt nyilatkozta, hogy egy pohár vizet szeretett volna bemutatni, hát őt sem ejtették a fejére gyerekkorában az biztos. Kicsiből a nagyot, így az okos. Mert az kicsi nem is kicsi, hanem a legnagyobb, mint tudjuk. Szerencsére sikerült a terve. Nem tudom olvasta-e Enyedi Ildikó, Márai Sándor, rám legnagyobb hatású regényét a Válás Budánt, de a filmje valami nagyon hasonlóról szól.

Az álmokról, meg a szerelemről, elég hátborzolgató téma, de sikerült vegytisztán feldolgozni. Úgy tűnik, hogy egy olyan korban élünk ahol értékelik (legalábbis díjjazzák) a lényeges dolgokat, az álmokat. 

Őrülök, hogy nem érzik már úgy a magyar rendezők, hogy a vaskos, nem létező Kelet-Európát kell bemutatni Közép-Európában. Talán az ország lelkiállapotán is segítene, ha nem mindig a lehetséges legrosszabb variáció történne meg a filmeken. Mert hát az életben sem mindig a lehetséges legrosszabb történik, sőt. Jó, persze volt kétszer háromszor az elmúlt évszázadban amikor a lehető legrosszabb történt, de jól is néznénk ki ha ez mindig így lenne. 

Persze a magyar filmekben így volt, nem is nézte őket senki. Eddig! Szerencsére ezt már nem érzik kötelezőnek a rendezők. Volt egy olyan érzésem, hogy ha nem vagy elég pesszimista akkor nem lehettél "jó" magyar rendező, ezért mindenki futotta a kötelező köröket.

Kedvencem volt a gyönyörű arcú, vidám tabáni srác, aki ott iszogatta a sörét minden áldott este a Duna-parton, zöldellő, lejtős dombok alatt, de persze erről nem mert filmet csinálni, inkább elkirándult térképpel a 8.kerületbe, és leforgatta a 8.ker című rajzfilmet. Uristen. 

A Testről és Lélekről kitűnően keverte a humort a drámával, a realitást a transzcendenciával annyira, hogy a néző is össze-vissza érezi magát a mű megtekintése közben. Például a legdrámaibb résznél hisztériás röhögőgörcsöt kaptunk az áltis osztálytársammal, miközben döbbent, mélyen átérzett szomorúság áradt a sajtóvetítésen a komoly kollégákból. Épp már kezdtem fuldokolva aggódni, hogy fegyelmezetlen csitriknek tűnünk, amikor a egész hirtelen átváltozott egy humoros jelenetté. Így teljesen egyértelművé vált mindenki számára, hogy látnok zsenik vagyunk.

Miközben oldschool sielésemet töltöttem oldschool barátaimmal, lemerült és elfelejtett pinkodú telefonnal, a film megnyerte a Berlinalét. 

Mondanom sem kell, (bár utólag harmatgyenge okoskodni), miközben ültem a moziban tudtam, hogy meg fogja nyerni a fesztivát Berlinben. Mert pont ilyennek szeretnek mindket látni a németek. 

Süt a nap, zajos a város, tele vagyunk érzelmekkel, látnoki képességeink vannak, és nem utolsósorban megéljük a szexualitásunkat, még akkor is ha autisták vagyunk. (?) Spriccel a paradicsom a szemünkbe a napos konyhában, a rádió szerint dugó van városban, de ez minket ez nem érint, kell ennél több?

Sokan, sokszor mondták, hogy legyek író. Főleg a magyar tanáraim. Az egyik, Isten nyugosztalja, úgy véste be az ötöst az év elején, hogy az sem zavarta, hogy az egész évet végig lógtam. Jó dolog ez a legyek író, csak hát miről írjak és mikor, meg aztán kinek.

Egyetlen egy ötletem volt, mivel úgy éreztem, hogy van némi érzékem a nosztalgiához, hogy egyfajta magyar Brunella Gasperini leszek, nosztalgikus nyári sztoriakkal, mert azokból jól állok. Na, ezt is megúsztam szerencsére, mert ezt a regényt megírta helyettem egy spanyol negyvenéves.

De nem csak a nosztaligus nyári sztorikat írta meg helyettem, hanem a beteges öregedés parám, az anyám elvesztését, a két szuper fiamat  és az egész szomorú, elkényesztetett életemet.  Ezek után tényleg nem tudok miről írni.

Kedves S., O. és D. és mindenki, aki nem érti, hogy mégis mi bajom, íme:

Kezdjük az alapvető problémával:

„És amikor a boldogság már nem ugyanaz, hiába volt még meg a végeérhetetlen reggelik szertartása, a hajó, az ebédek, a szieszták és a kártyacsaták már nem változtatták meg a jelent. Látni a kamaszkori bulizós haverjaimat gyerekekkel és azzal a fáradt tekintettel. Amíg fiatal vagy, még ha totálisan ki is merültél, a tekinteted sosem fáradt, most viszont vannak napok, amikor úgy érezm, hogy alig van erőm felkelni és vonszolni magam.”p.75

Valami elromlott és megöregedtünk. Persze akinek iszonyatos fiatal kora volt, azt ez nyilván nem zavarja, engem viszont igen.

„-, a nyári barátok, az átvirrasztott éjszakák, az őrült nevetések, az érzés, hogy sosem tudod mi fog történni, aza megkérdőjelezhetetlen érzés, hogy a világ a mi tulajdonunk.” P. 74

Na, ez már elmúlt, ez a világ nem a mi tulajdonunk, aki nem hiszi, menjen el a pesti éjszakába, garantálom az egy hónap depressziót az élménytől. Javaslom a bejáratott budai kocsmákat, ott továbbra sem érhetnek meglepetések.

Mert ott még találkozhatsz ilyen dolgokkal:

„olyan emberek közös és ezerszer elismételt sztorijai keringenek körülöttünk, akik ugyan sok időt töltöttek már együtt, mégis változatlanul kedvelik egymást.”p.105

De fáradt anyaként és gondterhelt apaként még nagyon ritkán, évente maximum kétszer, véletlenül minden összejön, mert mi vagy a csillagok úgy akarjuk, és egy éjszakára visszaváltozunk azokká akik voltunk.

"Ahogy azoknak a könnyelmű és boldog nyaraknak szinte az összes főszereplője névtelen masszává állt össze, akikkel együtt ültünk a város és a világ fölött, mi, lelkes, arrongáns, gondtalan és mélységes fiatalok.”p.197

 Vigasztaljon a tudat, hogy megtetted amit erőd engedett.

„Hallgatom a faluban zajló bulik moralját, teljes nyári forrongásában habzik minden, és azt találgatom, vajon most ki a a legmenőbb a La Frontera bárban—és vajon még mindig a Should I Stay or Should I Go az utolsó dal, amit lejátszank a záróra előtt az El Hostal nevű kocsmában. Első elveszett glóriánk és egyben az, amit soha, de soha nem szerezhetünk vissza, a fiatalságunk;  a gyerekkoré még nem számít, mert gyerekként még nem vagyunk tudatában annak a hihetetlen zsákmánynak, a kifogyhatatlan energiának, erőnek, szépségnek, szabadságnak és ártatlanságnak, amit pár évvel később kézhez kapunk, és amit a legszerencsésebbek mértéktelenül tékozolnak el.”p-116

A probléma csak az, hogy pont mire rájöttünk, hogy mi ez a női csáberő meg miegymás, addigra vége az egésznek, kicsit talán gyorsabban kellett volna reagálni a dolgokra.

„Sosem  voltam tudatában, hogy fiatalságom talán a csábítás eszköze is lehetne – ahogy viszont az sem, hogy egy napon majd ez is elmúlik -, így aztán ebben a pillanatban visszafogott lelkesedéssel, és ugyanolyan higgadt elkeseredettséggel szemlélem a fizikai hanyatlás kezdetét, amit bizonyára hamarosan mentális hanyatlás követ majd.”p.178.

Felnőttkori barátságokkal kapcsolatban is mélységesen egyet kell értenem Milena barátnőmmel, amelyek persze csak akkor jöhetnek létre ha 97% ugyanolyan gyerekkorunk volt, csak egy véltelen folytán eddig nem találkoztatok.

 „még a fehérborokért is ugyanúgy rajongotok, mániásan nem vesztek semmit komolyan – ami egyszerre lehet a szenvedélyes természet és a védett gyerekkor következménye -, és akivel ugyanúgy adjátok át magatokat a világnak, azaz teljesen.”p.46.

Életszerű beszélgetés az életemből:

 „A könnyedség az elegancia egy formája – szoktam mondogatni -, és könnyed, vidám életet élni nagyon is nehéz.” „Blanquita, te összekevered a könnyedséget a nemtörödőmséggel. Az egész világ átver  téged, és még csak észre sem veszed” – válaszolta erre az ex.” P.59

Mert furcsa érzés, hogy mi írjuk a cikkeket, mi szerepelünk a tévében.

„Némileg ellenmondásosnak és kivételesnek tűnik, hogy egy ismerősöm polgármester lehet, mintha  még mindenkinek velem lenne a helye az iskolaudvaron, ugrókötelezve vagy a felhőket bámulva. P.78.

Elég sokáig húztuk, de ennek is meg vannak a árnyoldalai, egyesek igencsak elhúztak mellettünk.

„Egyáltalán nem kis eredmény, hogy sikerült elérnem, hogy negyvenéves koromig kislány maradjak, két gyerekkel, két házassággal és számtalan kapcsolattal a hátam mögött, sok elhagyott lakással, sokféle elfogyasztott munkahellyel. Csak remélhetem, hogy képes leszek a nagy ugrásra, hogy felnőtté váljak, remélehetőleg  még azelőtt, hogy kislányból közvetlenül vénasszonnyá avanzsálnék.”p.89

Ezt nem kell magyarázni:

„Előbb utóbb azzá válunk akik tényleg vagyunk, a szépség és a fiatalság csak álcázásnak jó egy darabig. Bizonyos pillanatokban úgy érezem, hogy meglátom, milyen lesz a barátaim arca a jövőben, miközben nem akarom tudni, hogy a gyerekeim mivé változnak majd,még túl korán van, még elönti őket az élet fénye, olyan ragyogással tükröződik vissza, hogy alig merek rájuk nézni, mindig csak a szemem sarkából figyelem őket, biztos távolból.” P.85

Egészen kicsi, ám lényeges dolgokban is egyezik az életünk új barinőmmel, Milenaval:

„...sosem ücsörögtem padokon. Ha kint voltam az utcán, akkor siettem valahová, vagy éppen sétáltam ...azt  hiszem most már én is az idősek, a bevándorlók, munkanélküliek csoportjába tartozom.’p.187

„

Fel lehet fogni oktató színházként, sőt misszóként is a Komatársulat pornós darabját. Valójában az is, mivel leginkább középiskolákban játsszák, és Isten tartsa meg a jó szokásukat. Meg az enyémet is, hogy én mégis mást éreztem.

A kétszemélyes drámát egy baráti házaspár játssza, nyilván szét tudnám dicsérni, de nem fogom. Sajnos nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy a férfit (Zrinyi Gál Vince) születése óta ismerem, a nő (Zrinyi Patocskai Katalin) meg természetben hasonlít rám, egy helyen lakunk, hasonlókorú gyerekeink vannak, és még bírom is.

Vagy az azonos szociokulturális hátterünk miatt, vagy mert zsenik a színészek (akik a forgatókönyvírók is egyben) úgy éreztem mintha rólam szólna a darab. A vörös szakállú ordibáló férfiban is felismerni véltem imádott férjem amikor évente egyszer felemeli a hangját.

A darab a pornóról szól, és ez egy nagyon komoly téma manapság, de nem az én korosztályom problémája, mi (a pasik akikkel én járok meg még inkább) teljesen mást csináltunk a tízes éveink elején mint a mai fiatalok.

De pont azért jó ez a színház mert számot vetettem már megint, a saját függőségemmel, és nem az alkoholra gondolok, mert az a szerelem tuti a sírig kísér és nem is bánom, hanem arra, hogy azt, hogy egy nap hányszor nézem meg az indexet, a die weltet, a der spiegelt, az aljazeerát és a bbc-t azt nem tudom megszámolni. Legújabban sajnos már a le figarot is megnézem, pedig annyit tudok franciául, hogy vulevukuséavekmoá. És hát ez nem tesz jót nekem, mert az, hogy a legtöbb politikust sokkal butábbnak tartom mint saját magamat, az még elmegy, de hogy az újságírókról mit gondolok, azt jobb ha nem írom le, mert azt olyan hosszan, sziporkázva, mély humorral, gazdag élettapasztalattal és maró gúnnyal tudom elmondani, hogy mindenképp érdemes személyesen meghallgatni.

És mit csinálok egész nap, ahelyett, hogy pénzt keresnék, ezeket az agysebészeket olvasgatom és idegesítem magam fölöslegesen. Na, azért jó a kattogás@por.no és a Komatársulat, mert most megint jó felhúztam magam és elhatároztam, hogy felhagyok a függőségemmel. Legalább 15 perce írom ezt, és még nem néztem meg a híreket. 

A Komatársulat missziójáról a későbbiekben.

El kell mondanom, hogy bármit is írtam le a múltban, a legjobb Agatha Christie film, ami még hajós, és forró nyári is, az Péter Ustinovval a Halál a Níluson 1974-ból. Maggie Smith I love you!

Újra itt a nyár, és ha nem is kértem kölcsön senki robogóját, hogy levezessem az utat az aranypartra, azért vágom, hogy mi dörgés. Nem tudom elmondani mennyire szeretem a nyarat. Az egy dolog, hogy jól is áll nekem, az meg egy másik, hogy jól is bírom. Hőségriadó a kedvenc hírem, tűztilalom a kedvenc szavam. Akkor voltam a legboldogabb, amikor pár éve (kb.8) a bbc.co.uk-n az volt a főcím, hogy Budapesten melegebb van mint Ugandában. Egyetlen bánatom volt csupán, hogy egy légkondicionált irodában dekkoltam és csak este hatkor csapott meg a forróság az Erkel utcában.

A szép, napos és forró napok tiszteletére írom ezt a posztot. A legjobb nyári, vizes, tengeres, óceános, Brit-birodalmas, semmittevős, unatkozós, piálós Agatha Christie-k:

1. Problem at sea - Földközi-tengeri hajóúton játszódik, nagyon kék benne a tenger, mivel 1989-ben valahogy még jobban ment ez a világítás dolog. A színészek kora nem nagyon stimmel a szerepekkel, de 1989-ben ez még nem ment olyan jól. És ezen a hajón forgatták, kell még valamit mondanom?

2. Carabean Mystery, Rejtély az Antillákon: Joan Hickson a csúcson, Grace Kelly-re hajazó szépséggel az oldalán. Az új verzió rosszabb a 89-esnél, pedig a Julia McKenzie a kedvenc. 

3. A titokzatos kék vonat, Mytery of the Blue Train, Nagyon dél-francia, világ legjobb terasza, sok alkohol. Vonat, hajó, nyár.

4. A rodoszi háromszög, Triangle At Rhodos - és most már biztos, hogy 1989-ben kellett volna angol színésznőnek lenni, persze csak olyannak aki nagyon jóban van a Poirot szereposztóval. Teljes film magyarul

5. Three act tragedy, Tragédia három felvonásban- bonyolultabb történetvezetés, különösön frappáns a megfejtés, jó színészi alakítások, brit sziklák, kék tenger és egy olyan vitorláshajó, hogy lefosod a bokád.

Bár kevesen tudják rólam, de a szívem mélyén én egy nő vagyok. Erről, ha más nem is, a mártír fejem és a filmes ízlésem tanúskodik.

És vajon miért van mártír fejem? Mert nekünk nőknek azért nagyon nehéz, mélyek is vagyunk, meg szomorúak, és legfőképp pedig mindig igazunk van. 

Összegyűjtöttem pár filmet ami erről szól: a női nem végtelen szomorúságáról, és arról hogy mennyire igazunk van, következésképp én iszonyatosan szeretem ezeket a filmeket. Hiszen nő vagyok és akkora szívem van!

1. Szeress Mexikóban! Na, ez akár lehetne egy nagyon rossz film is. A főhős a legrosszabb színész a világon, a főhősnő ijesztően csúnya a közel ülő szemeivel és a történet sem egy nagy was ist das. De mégis jó, mert a közel ülő szeműnek végig igaza van, jó sokat szenvednek, főznek, meg meleg is van. Mágikus realizmus meg ilyenek.

2. Távol Afrikától. Mit is kéne magyarázni ezen. Itt is annyira szerencsétlen a főhősnő, hogy az csak na, csak úgy röpködnek a szerencsétlenségek a szerencsétlenségek hátán. A világ legszebb filmje még mindig, pedig 1985-ben készült és azóta már National Geography csatorna is van.

Tisztában vagyok vele, hogy nem valami kifinomult és modern az ízlésem a belsőépítészet terén. De ha nagyon sok pénzem lenne, és továbbra sem lenne kifinomult ízlésem, én csak annyit mondanék, hogy ezt a házat kérem kívül-belül. Ez az elképzelésem nem nagyon változott az elmúlt húsz évben, szóval ez már így is marad.

3. Maryl Streep megint. Augusztus: Osage megye. Egy beteg, és elég bolond anya, három lánnyal és egy lány unokával. Annyi a nő szerepel a filmben, hogy a pasim végig sem bírta nézni.

Pedig hát ez lesz mindannyiunk sorsa ha nem figyelünk oda. És most nem Maryl Streep szerepére gondolok, hanem Julia Robertséra. A végén mégis pozitív tud lenni, ami nagy bravúrja ennek a bravúros filmnek. Maryl Streepnek végig igaza van.

4. A romlás virágai. Nekünk nőknek nem csak akkor rossz amikor öregek vagyunk és csúnyák, hanem az is zavaró amikor fiatalok vagyunk és szépek. Mélanie Doutey gyönyörű, és lásd mennyi problémája van ebből. A francia film csimborasszója.

5. Melinda Melinda - mártíromság elkerülésének receptfilmje, ezért minden nőnek kötelező.  Ez Woody Allen legjobb filmje (igen, láttam az összeset, ha nem is végig, mert volt, hogy elaludtam, hiszen nagyon fáradt vagyok és túl vagyok terhelve.)

+1 Ezerízű szerelem. Ez a világ egyik legjobb filmje. Nőnek lenni nem könnyű, ennél csak egy reménytelenebb helyzet létezik, indiai nőnek lenni. Gyönyörű film.

Vágni lehetett a csöndet a rendkívül hatásos befejezésnél a többségében hatvanas újságírókkal teletömött vetítésen. Okos, felkavaró mozi. 

Majdnem nem írtam meg ezt a kritikát, de aztán megnéztem a Szamárköhögését és megint rá kellett jönnöm, hogy a filmművészet mégiscsak szép és hasznos. 

Kubában is dühöng a kommunizmus és az az irtó nagy blamázs, hogy még mindig tart. Ez rendkívül kellemetlen a kubaiakra nézve, ugye, bár igen jó az idő és a tetőteraszon iszogatnak. Ebben filmben egy egész éjszakán keresztül. Szerencsétlen kubai értelmiség, úgy megsajnáltam őket, milyen jóravaló embereknek tűnnek, de olyan mélyen és számunkra olyan ismerős módon van megnyomorítva a lelkük, hogy az embereknek a szíve szakad belé.

A történet szerint Amadeo hazajön Spanyolországból meglátogatni a barátait Havannában. Mindannyiuknak akik a tetőn ülnek tönkrement az élete, vagy így vagy úgy. Vagy mert maradtak, vagy mert elmentek vagy mert művészek lettek, vagy mert nem, vagy mert elment a gyerekük külföldre, vagy mert ott maradt a kilátástalanságban. Kár, hogy ezt Marx Károly bácsi nem élhette meg, igazán büszke lehetne magára.

A buli egy pontján Amadeo közli, hogy nem csak látogatóban jött, hanem marad is, örökre. Innentől igazán kemény a buli. Az abszurd, kicsinyes, féltékeny, és paranoiás kubai világ pont annyira ismerős az idősebb magyaroknak, hogy megteljenek a könnycsatornák. Vágni lehetett a csöndet a rendkívül hatásos befejezésnél a többségében hatvanas újságírókkal teletömött vetítésen is. Okos, felkavaró mozi. 

Szereplők: Isabel Santos, Jorge Perugorría, Fernando Hechevarria, Néstor Jiménez, Pedro Julio Díaz Ferran, Carmen Sola

Rendező: Laurent Cantet (Az osztály)

Tényleg annyira sajnálom, hogy nem Pálfi György kapott lehetőséget. Mindjárt sírok. Mi lesz velem a műanyag gömbbe olvasztott, halott magzatos kulcstartó nélkül??? Csúnya, gonosz Andy Vajna bácsi!

Szóval megnéztem a Liza, a rókatündért. Melegem volt közben és remegett a gyomorszájam. Vagyis pillangók repdestek a hasamban. Olyan volt mintha a legokosabb, legviccesebb és legeredetibb haverjaim csinálták volna. Valami olyan eszméletlen otthonosság áradt belőle amilyet még soha nem éreztem. Hogy mitől van ez azt nem tudom, ahogy azt sem lehet tudni miért olyan jók Ottlik Géza novellái. Jók és kész, mert nekem írta őket, ahogy azt tették a Liza, a rókatündérrel is.

Az orromban éreztem az otthon szagot, amit lehet, hogy a nagyszüleimnél, lehet, hogy otthon, de az is lehet persze, hogy a moziban éreztem. Tényleg így volt, pedig senkit sem ismertem a stáblistából. Nem úgy mint a Van valaminél ahol ott futottak szépen sorban az ismerőseim ismerősei, barátai, kollégái és unokatesói. És bár a Van fantasztikusan jól megragadta milyen nekünk itt a belvárosban a neurotikus szüleinkkel az élet, mégsem volt sokkal jobb a Moszkva térnél, amit ugyanezekről a srácokról forgattak, csak ők a való életben 10 évvel idősebbek, a filmben meg 10-zel fiatalabbak voltak.

Na de csapjunk a lecsóba! Nagyon sokat vártam tőle így az elején csalódott voltam, és lassan is indult. Kicsit fel is húztam magam a nyilvánvaló nyúlásokon is. Reviczky "kurva anyját" jobban emlékeztetett Hugh Grant és Ralph Fiennes (The Grand Budapest Hotel)"ah fuck it"-ra mint kellett volna. Amúgy menő poén elismerem, én is beraktam volna. 

Ezenkívül Liza első udvarlója pont úgy eszik mint Wes Anderson szintén rókás filmjében a rókák és Zoltán zászlós lassított futása is emlékeztetett a siető Wes Anderson hősökre. Ezek az áthallások inkább pozitívak voltak. De, hogy miért kellett teljesen ugyanolyan színű levest főzni mint Bridget Jones? Amelie Poulin előtt a kezdő mondattal tisztelgett a rendező, meg talán az egész filmjével. Ugyanakkor tökéletesen átültette az egészet a mi kis nyomorult Kelet-Európánkra. Hogy csak egy példát mondjak, Amelievel ellentétben Lizának nem volt pénze kulcsmásolásra. 

Hibátlan volt a történet, a szereplők (Schmeid Zoltán, atyauristen!!!!), a világítás, a színek, a berendezés (ez különösen), jó volt a ritmus, és világklasszis a zene. Tökéletesen elhelyezték a történetet és figurákat időben és térben is. A tér neve Csudapest. Ha ez nem lesz világsiker magyar film akkor semmi, ha meg mégsem, akkor mindegy. Csak, hogy megmutassam, hogy én is tudok Jeunet-t idézni. Volt benne valami mélymagyar, annyira amennyire mélyfrancia tudott lenni az Amelie Poulin.

Végezetül idézném az index.hu egyik kritikusát, akit annyira megihletett az elementáris erővel ható Liza, hogy leírt egy tökéletes mondatot: "Ha a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan volt a tavalyi magyar film, egyébként hasonló elszántsággal készült, fésületlen kisöccse, akkor a Liza, a rókatündér a selyemzakós báty, akit mindenki imád."