Bár még sosem jártam New Yorkban, de ezek után már biztos, hogy el fogok menni, mert ez a legeurópaibb amerikai város, Amerika minden előnyével, és a hátrányai nélkül – gondoltam magamban. A jóképű Bradley Cooper a Másnaposok után megint elvarázsolt, Andy Garcia mindig csodálatos, és a lányos arcú Orlando Bloom is meggyőző volt. Ethan Hawke és a prostituált jelenete meg majdhogy nem tökéletes – tettem hozzá gondolatban.

Ezek után elkövettem az a hibát, hogy megnéztem még egyszer – na, ezt nem kellett volna. Ekkor hirtelen egy bugyuta, erőltett amerikai utánzata lett a Párizs szeretlek, című francia filmnek. Ami már eleve egy kicsit erőltetett volt. A történetek sokkal jobban egymásba kapcsolódnak ugyan mint elődjében, ahol kissé talán túlságosan is elkülönültek egymástól az epizódok, így Párizs kerületei is. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy az amerikai verzióban nem a kerületek történetei térnek el egymástól, hanem a történetek minősége.

Kiemelkedően jó és nagyon gyenge jeleneteket láthatunk, de ha nem álltunk fel az első kettő után, akkor akár kellemes meglepetésben is lehet részünk. Például aki szereti a Maffiózók sorozatból Andrea Donna de Matteot örülhet, mert a színésznő megint magát játssza a harmincas New York-i olasz lány személyében. James Caan is remekel mellette az olasz patikus szerepében, viszont Natalie Portman mint vallásos zsidó lány már kevésbé. Portman által rendezett, házasodni készülő lány és a nála sokkal idősebb indiai gyémántkereskedő szerelme elsőre is erőltetettnek és giccsesnek tűnt, másodszorra meg már kifejezetten kellemetlenül éreztem magam. Talán segített volna a filmen, ha nem a két leggyengébb, legsablonosabb jelenetet rakják a film elejére. Így csak azt tudom tanácsolni, hogy egyszer nézzék végig a filmet, és hogy egyszer talán még érdemes is.

Ötödik sebesség, padlógáz, csikorgó gumik, gyönyörű nők. A legtöbb kamaszfiúnak és felnőtt férfiak egy részének is ez jelenti a boldogságot. A Halálos iramban című filmsorozat legújabb része visszanyúl az eredeti figurákhoz és alapértékekhez –miszerint a család az első és a szereplők mindent hajlandók kockáztatni a szeretteikért. A filmsorozat sikere bizonyítja, hogy az emberek egy ilyen családra vágynak, mert sajnos sokaknak nem adatik ez meg.

A történet Rióban játszódik, ahol a bandáknak nem kisebb a feladata, mint ellopni a riói drogbáró összes pénzét (!).  A film készítői láthatólag, vagyis inkább hallhatólag szeretik a mélyhangú színészeket,  mert Vin Diesel (Galambos Péter) mellett a szintén mélyhangú, Joaquim de Almeida portugál színész játssza a főgonosz drogbárót, aki vizet és villanyt biztosít a bádogváros lakóinak, akik így inkább hozzá húznak, mint az amúgy is korrupt rendőrséghez. Rajtuk, a nyomornegyed lakóin szeretne bosszút állni férje meggyilkolásáért, a fehérnemű modellnek is alkalmas rendőrnő, Elena, akit Adrien Brody ex-barátnője a szintén magyar származású Elsa Pataky játszik.

Vin Diesel, aki nem csak főszereplője, hanem producere is a filmnek, minden kopaszerős példaképe.  A film talán legérdekesebb aspektusa, hogy két órán keresztül figyelhetjük, hogy mégis, mik azok az értékek és erények amik arra késztetnek valakit, hogy kopaszerős legyen. Ezek a film által felfedezett értékek az izmokon és a mély hangon kívül a törvényenkívüliség, a rengeteg pénz utáni vágy, és a családhoz való mindenek feletti lojalitás. A boldog élethez persze nem elég a család, jópofa, bohókás barátok is kellenek, akik hamarosan csatlakoznak is, hogy O’Connornak, Domnak és Dom húgának a segítségére legyenek.

Természetesen, mint igazi kopaszerős Dom mindig, minden körülmény között alfahím, még akkor is, amikor megérkezik az Egyesül Államok külügyi elitalakulatának parancsnoka Hobbs, akit a pankrátorból lett akcióhős Dwayne Johnson alakít. Johnson egy kicsit valószínűtlenül ki van gyúrva, leginkább a nyolcvanas évekbeli Schwarzeneggerre hajaz, de ezért jól ellenpontozza Vin Diesel hasonló tesztoszteron túltengését. Hobbs a vaskalapos amerikait képviseli, ahogy a főszereplő a filmben megjegyezi: „Hobbs maga az ószövetség.” Őt nem érdekli ki milyen ember, vagy mit, miért csinál, csak a parancsot teljesíti. A maga törvényei szerint élő Dom és a mások törvényei szerint élő Hobbs egy látványos verekedésben csap össze, ami tényleg élethűre sikerült, bár még életemben nem láttam igazi verekedést szerencsére, leszámítva valami szurkolói rugdosást a metroban, de annak már a vége felé jártak mikor odaértem.

A hőseink csodával határos szabadulásai vagy a százmillió dollárral teli óriási széffel való száguldozás Rió utcáin elég nevetségesnek tűnnek, ahogy az az elképzelés is, hogy egy dél-amerikai drogbáró a „biztonság kedvéért” egy helyre rakja az összes pénzét. A drogbáró pénzének lenyúlása nemes és hasznos feladat és persze a szeretett bandánk által elkövetett bűncselekményekre mindig van mentség, például amikor luxus sportautókat lopnak egy vonatról, hamarosan kiderül, hogy ezek lefoglalt autók, így a kedves néző könnyebben elnézi nekik, hogy Domék leugrálnak le velük a száguldó vonatról.

Úgy tűnik a magyar társadalom meleg kérdésben ott tart, ahol a francia tartott 2001-ben. De nincs ezzel semmi baj, azzal azonban már inkább, hogy a humorunk sem az igazi manapság. Ha nem szerepelt volna a Coming Outban Mucsi Lajos, talán egyszer ha nevettem volna. 

Erőltetettek voltak a poénok és az egész sztori is. Csányi Sándor híres és meleg, majd balesete lesz és fejére mért ütéstől heterová válik, és beleszeret az őt kezelő orvosba. Először is, ilyen nincs. Ha lenne, minden kamaszfiú aki érzi, hogy valami nem stimmel, elüttetné magát egy kisebb fajta robogóval és akkor nem kéne ezzel a meleg témával foglalkoznia többet, hiszen van elég bajuk az életben enélkül is, gondolom.

Nyilván kellett valami felütés a sztorinak, de ezek után lesz aki azt fogja hinni, hogy “ezekből ezt simán ki lehet verni” Főleg mivel a főhős miután coming outolt, hogy a nőket szereti, “pontosabban egy nőt” (ohh, nem csak hetero, hanem monogám is lett) felhívja az anyját és annyit mond neki: “anyukám igazad volt.”….

Sokszor szidtam már az angolokat (egyszerűség kedvéért nevezzük most így a briteket) pedig kapcsolatom velük inkább odi et amo. Csodálom a lazaságunkat, a humorukat, a munkamoráljukat, irodalmukról meg ne is beszéljünk, mert az meg tényleg non plusz ultra. Utálatom legfőképp az országunknak szól, mint lakhelynek. Valljuk be, elég lehangoló tud lenni.

Óriási szerencse viszont, hogy élvezhetjük az angol kultúrát anélkül, hogy ködös Albionban tengetnénk szürke hétköznapjainkat. Nézzünk angol filmet itthon! Ennél szerencsésebb párosítás nem is létezik. Vagy esetleg magyar filmet Angliában?  Az lenne a tuti recept az első, még bizonytalan öngyilkossági kísérletünkhöz.

Összegyűjthettem volna a brit filmipar remekeit, mint a Clockwork Orange, vagy A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője, de mivel nem őrültem meg és nem vagyok önsanyargató pszichopata sem, ezért inkább olyan filmeket választottam amiket nem csak egyszer lehet végignézni a műveltségünk pallérozása érdekében, hanem még élvezzük is azokat, sőt mi több, megtekintésük után talán kicsit emelkedettebb hangulatba kerülünk mint voltunk annak előtte.

Jöjjenek a legjobb angol, (brit,angol-amerikai stb. filmek)

Négy esküvő és egy temetés

Erről már volt szó. De itt van még egyszer, mert elmondhatatlanul vicces és még megható is (egy temetés). Kristin Scott Thomas meg egyszerűen zseniális mint Fiona, kedvenc színésznőm 1994 óta. Sok mindenkinek az Igazából a szerelem a kedvence, pedig olyan mint egy felturbózott, biztos sikerre menő, erőltetett, a tuti-vivő-karácsonyi Négy esküvő és egy temetés. Íme, kínai felirattal. Jó szórakozást.

Billy Elliot

A britekről nem lehet beszélni szakszervezet és bányászok nélkül. Íme minden idők egyik legjobb balettos filmje egy teljesen valószínűtlen helyről és időszakból:a brit bányászvidék a nagy országos sztrájkok idején. Nagyon megható film a családról és a művészetről, meg úgy általában. Ballettosoknak és balleroknak kötelező. Mindenki másnak meg erősen ajánlott. 

Nő kétszer

Ezt a majdnem tökéletes film. A legjobb forgatókönyv amit valaha írtak, majdnem tökéletes főszereplőkkel. Nem szeretem ha erőltetik az amerikai sztárokat, csak azért, hogy ott is eladhassák a filmet, bár azért meg is értem, hiszen a pénz beszél és én meg ugatok. És hát Gwyneth nekem sem túl szimpi de el kell ismernem, hogy szuper színésznő. A két szálon futó történet a mindenkit érdeklő „mi lenne ha, mi lett volna ha” kérdéskört boncolgatja és tökéletes választ ad rá.

Sok hűhó semmiért

Nincsen Anglia Shakespeare nélkül. És Shakespeare nincs egy ideje Kenneth Branagh nélkül. Mi több, a régi szép időkben nem volt Kenneth Emma Thompson nélkül. Jó nézni őket együtt, Toszkána szép és süt a nap. Shakespeare meg rendesen megírta ezt a komédiát. Jó feldolgozás és ezzel elmondtam mindent, mert feldolgozni nehéz.

Értelem és Érzelem

Végül, de nem utolsó sorban, nincsen Anglia Jane Austen nélkül sem. (bár én Brontés vagyok). Ang Lee taivani rendező talán pont azért mert kívülről látja, nagyon érzékenyen reagál a nyugati világ problémáira. Ezt az elcsépelt lányregényt is egy olyan oldalról fogta meg, ami egészen új volt a műfajban. Miszerint lehettél akármilyen mesésen gazdag és elkényeztetett úrilány, apád halála után egy fillért sem örököltél. Így ha nem méntél férjhez akár éhen is halhattál, mert a munka természetesen szóba sem jöhetett. A színészek, a berendezés, az operatőri munka minden 10 pontos.

Ha az emberek azon kicsi csoportjába tartozunk, akik nem látták gyerekkorukban az E.T.-t (1982), és a Jurassic parkkal (1993) is hasonlóan jártak, akkor igen nehezen veszik rá magukat, hogy megnézzenek egy Steven Spielberg filmet. Még akkor is, ha Spielberg csak mint producer szerepel a stáblistán.

Ha mégis erre kerülne a sor, melegen ajánlanám, hogy vigyék magukkal gyermekeiket, unokahúgaikat, vagyis inkább öccseiket a vetítésre. Mert egyébként a Super 8 meglepően jó. Például nem fordul fel az ember gyomra azonnal, holott a film egy bazi nagy szörnyről szól. A történet inkább a gyerekekre koncentrál, akik láthatóan gondosan ki lettek válogatva, mert nem elég, hogy remekül játszanak, de hatan megszemélyesítik szinte az összes típust akivel a néző azonosulni tud.

Természetesen csak ha férfi a néző, mert az egyetlen női szereplő a festett hajú tíz éves kislány (Elle Fanning, Babel, Benjamin Button különös élete, Somewhere ) aki szintén remekül játszik, de kicsit sztereotip ebben a píszí világban. De ha már nem lehetett ilyen csaja gyerekkorában az elsősorban sorozatokat gyártó, SZTK keretes rendezőnek (J. J. Abramsnak, Lost, A Rejtély, ) akkor most elérkezettnek látta az időt, hogy beleírja a forgatókönyvbe és megrendezze magának. Sztereotip az összes többi gyerek is, de annyira életszerűen és egyben klisésen azok, hogy ez egyáltalán nem zavaró. A fogszabályzós robbantás mániás fiú szerepe talán a legjobb, de a jócsaj nővérrel megáldott duci kisfiú karaktere is zseniális. A gyerekek minden délután filmet forgatnak, és teszik ezt aznap is Super 8-as kamerájukkal amikor egy vonat kisiklik a kisvárosuk mellett. A légierő mindent lezár, de azért egy Rubik-kocka szerű valamit magukkal visznek, ezzel is utalva a felejthetetlen hetvenes évekre. Később háztartási gépek, autók és emberek tűnnek el az ohiói kisvárosból. A film végén nem igazán érthető, hogy az eltűnt emberek meghaltak-e vagy sem, de ezt valószínűleg Abrams a néző idegrendszerére bízza.

A film természetesen foglalkozik a gyerek-szülő kapcsolattal is. Érdekes azonban, hogy mindkét főszereplő gyereket egyedül neveli az apja, így ezt a ’fater, plusz egy gyerek’ kategóriát szépen körül is járja. A probléma bemutatása pont annyira szomorú és megható egyben amennyit még el lehet viselni anélkül, hogy giccses lenne. A két fater természetesen utálja is egymást, pedig nem kéne, várható kibékülésük jelenete szerencsére mégsem sikerült kínosnak. Ha a film megmaradt volna egy ilyen jópofa hetvenes évekre hajazó gyerekfilmnek, mint például az Állj mellém! (1986) akkor szinte tökéletes is lenne, de kellett produkálni az számítógéppel előállított látványt és a robbantásokat, a szörnyről nem is beszélve, aki tényleg elég ronda. (Persze teljesen emberszerű,  de hát mi emberek úgy látszik, nem tudunk másban gondolkodni.) Az említett szörny persze nem akar mást, mint hazajutni. Ez a fordulat az E.T. óta annyira kitörölhetetlen, hogy nem lehet tőle eltekinteni.  A szintén remek, és nagyon humoros sci-fi paródia, a Paul (2011) is ezt a kézenfekvő megoldást alkalmazza, még úgy is, hogy Spielberg a Pault nem jegyzi.

A legjobb szál kétségtelenül a gyerekek által készített film, ami annyira eredeti, profi és tökéletes, hogy nem lehetett saját élmény és tapasztalat nélkül így leforgatni. Annak idején a két alkotó Spielberg és Abrams is 8 mm-es kamerával vágtak neki a filmkészítésnek. Abrams különösképpen szeretett filmet forgatni üldözésekről, csatákról és szörnyekről. Ezúttal visszatért a gyökerekhez, mert a filmet kézi kamerás módszerrel készítette el. „Ragaszkodtunk a teljes valószerűséghez, hogy megijesszük, megnevettessük, érzelmi reakciókra késztessük a közönséget. Ugyanúgy forgattunk, mint annak idején, amikor először vettünk kamerát a kezünkbe” – nyilatkozta Abrams.

Most is megérezte, hogy a filmforgatós rész a legerősebb szál a Super 8 című alkotásában, így a főcím alatt még hosszú percig élvezhetjük, és szerencsére végig is nézhetjük a gyerekek által a nagy viszontagság közepette készített horrorfilmet. A Super 8 tökéletes nyári popcorn film szigoruan U14-esknek.

A Dom Hemingway is úgy kezdődik, mint egy tipikus Jude Law film, igen modorosan és üvöltve egy viccesnek szánt szöveget mesél, nagyon hosszan. Mindenki tudja mi lesz a poén, és senki sem nevet. A sajtóvetítésen kellemetlen feszengés majd a csattanónál síri csönd.

Szerencsére a rossz kezdés után a film szépen felfejlődik. Egy precíz, nagyon szépen fényképezett és lassú gengszter filmet látunk, pont abban a tempóban és annyi vérrel, amit a magamfajta középkorú háziasszony is még meg tud emészteni. Szó szerint, ugyanis jómagam a Blöff alatt kimentem hányni a mozi vécéjébe.

Az angolok még akkor is viccesek amikor nem viccesek, így tényleg lehet nevetni a filmen és meg is lehet hatódni rajta, bár tény, hogy van benne egy-két idegesítő dolog. Például az orosz maffiavezért egy mexikói színész játssza, Demian Bichir. Hosszan néztem a vezért, akit sokszor mutatnak nagyon közelről, és próbáltam valami oroszosat felfedezni benne de nagyon nem ment. Nem úgy mint a tökéletes orosz kiskatonában, Jude Lawban. Ezeket a dolgokat komolyan nem értem, Oroszország olyan kicsi, és olyan kevesen lakják, biztos szinte lehetetlen szerezni egy orosz színészt aki töri az angolt. Ez mi, kedves Richard Shepard (A matador)??

Na de csapjunk a lecsóba: tehát Dom Hemingway egy fasza csávó aki nem kötött vádalkut, így lehúz tizenkét évet a börtönben. Közben felnő a lánya és meg is utálja őt. A felesége meghal rákban az új férje karjai között. Dom most kijön és mindenkit megkeres. A hallgatásáért járó pénzt is megkapja, amit egy „román kurva” (Madalina Ghenea, tényleg román) ellop tőle. És akkor innen folytatódik tovább.

A film legjobb poénjait a zseniális Richard E. Grantnak köszönhetjük, aki Dom legjobb barátját alakítja. Az E. betű Esterhuysen nevet és magyar felmenőket takar.

A Dom Hemingway erőltetett és modoros, de sokkal jobb mint amilyen kritikákat kapott, és én meg megszerettem Jude Lawt, ami nagy dolog.

Mert mi is történt ebben az évben itt a lokálon, nézzük vissza hátulról előre: piáltunk Oliva Wilde-dal, ami jó élmény, de sajnos kevés a győzelemhez. Rosszalkodtunk Jude Lawval a Dom Hemingwayben. Ez jó lehet ha egy pasival szeretnénk moziba menni és az a cél, hogy egyikünk se dőljön a kardjába. Na de azért nem fogja itt megnyerni a versenyt.

Nézegettük a borús óceánpartot Jennifer Connellyvel és kardigános haverjaival, és még az is lehet, hogy ezt a filmet még egyszer megnézem.

Végignéztük ahogy Csányi Sándor coming outol, vagyis pont nem, vagy mi. Hát örülök, hogy sikeres lett a mozi de itt nálam nem lesz azért annyira sikeres.

Vitorláztunk egy szuper jót de ez annyira rétegfilm, hogy nem lehet vele versenyt nyeretni. Pedig az óceán itt is szép volt.

Ahogy az erdő is A nyár királyaiban, de mivel nem vagyok kamaszfiú az USA-ban, a film nem érintett olyan mélyen, hogy előre kerüljön a listán.

Az Itt a vége azért van annyira jó, hogy benne lesz az első háromban. Szerintem maradandó mű.

A Mielőtt éjfélt üt az óra is megkerülhetetlen és tényleg jó is.

A Frances Ha is tetszett és szívemhez szólt, de tuti nem fogom többet megnézni.

Camillie bejött és azóta már megnéztem még egyszer, amit a Loréval soha nem tennék. Ugyanez a véleményem az Ébredésről is és sajnos az Ígéret földjéről is. Az ember megnézi ezeket a filmeket, hogy okosodjon,de ha fizetnének érte sem nézi meg őket újra. Croodékat és a Téged akarlak tinifilmet egyszer sem néztem volna meg ha nem kényszerítenek rájuk, így őket most hagyjuk is.

A Minden zsaru rohadékra is kényszerítettek, de azt nem bántam  mert színvonalas volt és jól nézett ki egyik-másik rendőr, inkább csak az egyik.

Tegnap viszont megnéztem a Nagy Gatsbyt és leesett az állam. Ezt hívom én művészetnek! Gyönyörű volt és magával ragadó. Külön jó pont, hogy Gatsbynak Bárdy György a komornyikja, ami azért nem semmi. Nem mondom, hogy nem volt ugyanolyan mint a Rómeo és Júlia meg a Moulin Rouge, de azok is csodálatosak voltak. (Nagy kár, hogy nem kapott Oscart érte a vudersön és zuperszexi McGregor.) A regényadaptáció, avagy annak hiánya, nem zavart, mert nem vagyok egy Gatsby, sőt egy Fitzgerald rajongó sem. Mélysége persze nem volt a filmnek, de láthatóan nem is akarták, hogy legyen.

Amúgy a rangsor:

1. Mielőtt Éjfélt üt az óra (mert fontos film, és jó is lett)
2. Itt a vége (mert zseniális az ötlet)
3. Minden zsarú rohadék (jó film és különben is éljen Európa)
4. Camille (mert olyan nosztalgikus és okos film)

Mivel valószínűleg többe került megcsinálni mint a fenti négyet, és kritikát sem írtam róla, a Nagy Gatsby nem nyerhetett.

Az a tippem, hogy az Időről időre jó film lehet, de azt nem láttam.

Mihez is hasonlítsam a Futurológiai Kongresszust? Mint amikor elmész a barátaiddal bulizni de vezetsz vagy terhes vagy és ők láthatóan nagyon jól érzik magunkat te meg józanul unod halálra magad? 

Gyönyörűen megcsinált és okos film. Annyira okos, hogy egy kukkot nem lehet belőle érteni. Sok mindent nem magyaráz meg a rendező, aki láthatólag azzal volt elfoglalva, hogy megalkossa a világ legjobb filmjét. A nagy akarásnak aztán nyögés lett a vége.

Mert alapvetően remek ötlet, hogy egy sci-fi egyszer csak rajzfilmmé változik, mert úgyis röhejesek a sci-fik akár már 5 éve után is. Mondjuk azon kívül, hogy gyorsan elavulnak nem sok más érdekest tudok bennük felfedezni. Ez most jól kikerülték, mert egy rajzfilm tényleg jobban állja az idő próbáját, de valami minimális magyarázatot kellett volna adni azért arra, hogy mikor és miért váltunk át animációra. (Volt valami hallucinogén ital amit kötelező volt inni, de ez azért nem indokol meg mindent.)

A filmet Ari Folman rendezte, aki csinált már híres animációt, (Waltz with Basir) így megkapta a gondolom hatalmas összeget amiből a film készült. Világszép színésznőt is szerzett a ügyhöz, Robin Wright, aki tényleg szinte tökéletes, megértem, hogy be akarják szkennelni, meg azt is, hogy Madonna után is jó volt Seannek. A történet ugyanis arról szól, hogy egy középkorú, valamikor sikeres és nagyon nagy karrier előtt álló, ám azt konzekvensen elrontó színésznőt digitalizálnak, neki meg el kell mennie egy távoli helyre és nem feltűnni többé. Így örökké fiatal marad és rengeteg munkája lesz, még ha nem is ő fogja kiválasztani őket. (Az ügynöke, az kihúzott szemű Keitel, szerint ez külön jó, mert úgyis mindig rosszul választ/ott.)

Robinnak amúgy nagyon jól megkomponált gyerekei vannak, (Kodi Smit-McPee és Sami Gayle) egy gonosz meg egy beteg. Ezenkívül van még egy még gonoszabb munkáltatója és egy belé szerelmes ám szintén nem túl jóindulatú ügynöke, az előbb már említett, kissé megöregedett Harvey Keitel. Hogy mi történik azután, hogy ugrottunk húsz évet és egy rendőr megitat a főhőssel egy felest egy furcsa kémcsőből, azt ne kérdezzék, mert nem tudom.

Egy biztos, most nagyon megy a „magam játszom, a saját nevemmel” típusú alkotások. Ami elsőre teljesen rabul ejtett, másodszorra nyilván már nem olyan érdekes. Persze ezzel a csellel még könnyebb körbe járni a ki vagyok én valójában és meddig mehetek el, kérdéskört. El is hangzik a filmben, hogy a színésznő inkább költözzön egy polinéz szigetre miután digitalizálták, és fedezze fel önmagát.

Ez az irónia, ami jellemzi az alkotást, csak úgy mint az amúgy elképzelhető jövő, és sok finom poén a javára hajtja a vizet. De valahogy ahogy halad előre a történet és egyre kevésbé tudjuk követni, egyre kevésbé is akarjuk. Sokban hajaz a Matrixra is, azzal a alapvető különbséggel, hogy annak volt értelme, nem is kicsi.

Robin főleg a fia kedvéért vállalja a melót, hogy legyen ideje és pénze vele foglalkozni. Hát igen, a kiszolgáltatott, gyermekeit egyedül nevelő anya, akit egy órán keresztül nézünk, csak azért, hogy később bedrogozott rajzfilm figurává változzon, aki nem találja gyerekeit. Lehet, hogy meghatónak szánták? Leginkább azt nem értem, hogy a minimum három valóság egyikében miért várt rá a fia húsz évet, úgy értem, hol volt az anyja, aki direkt azért csinálta, hogy foglalkozhasson vele. De nyilván ez részletkérdés, és aki sok sci-fit látott, olvasott néző hamarabb túlteszi magát ezen, vagy pont nem?

Jó dolog művészkedni és kétséget ébreszteni a nézőben, de akkor csináljunk művészfilmet, mert ez szerintem egy elfuserált sci-fi, amit a saját művészetébe szerelmes, hallucinogén gombákon élő rendező nagyon sok pénzért összecsapott. Szegény Stanislaw Lem. Annyit megérdemel, hogy ezek után elolvasom a könyvét. Főleg mivel egy rövid ideig egy városban is laktunk és különben is szégyen, hogy még nem olvastam egy könyvét sem. Még az is lehet, hogy még egyszer megnézem e a filmet is, de nem azért mert annyira tetszett, hanem mert tényleg nem értettem.

Laci is megnézte, szerinte iszonyú jó, megkérdeztem ezt a húsz éves dolgot, nem tudott válaszolni, de ettől még szerinte szuper film.

Az drogfüggő, és állapotos Mousse elveszti szerelmét és gyermeke apját, Louist, ezért egy régi pártfogója tengerparti villájában keres menedéket, hogy gyászoljon, feltöltődjön és bujdokoljon halott szerelme szörnyű családjától.

A terv nem jön össze, mert Louis testéve útban Spanyolországba beugrik hozzá, és úgy tűnik ott is szeretne maradni egy darabig. A leendő nagybácsi teljesen felvillanyozódik, mikor meglátja, hogy sógornője megtartotta a gyermeket.

Meleg fiú (Louis-Ronan Choisy) és a terhes nő kapcsolata lassan, de azért elég kiszámíthatóan halad a végkifejlett felé. Isabelle Carré saját gömbölyödő hasát simogatja a filmkockákon, ugyanis állapotosan játszotta el a szerepet. Ennek köszönhetően nagyszerűen alakítja a nagyvárosi drogos lány átlényegülését a majdnem harmonikus kismamává. Remek színésznő és most is, mint mindig nagy érzékenységgel játssza a meghasonlott anyát, aki nem igazán tud közel kerülni a gyermekéhez mert túlságosan halott a szerelmét szeretné továbbörökíteni általa.

Mint a rendező filmjeiben szinte mindig, ebben a műben sem lehet eldönteni, hogy a főszereplő szerethető vagy inkább ellenszenves. Kivételt a nézhetetlen 5×2-t című mű képez,  ahol a filmmel együtt az összes szereplő is ellenszenves volt.

Az érzékeny és tehetséges Francois Ozon, valószínűleg a nyíltan vállalt homoszexualitása miatt, megint abba a hibába esik, hogy azt hiszi ismeri a nőket, sajnos ismét rá kellett jönnöm, hogy ebben téved.

A film a Homok alatt című Ozon mű párja, ahol egy huszonöt év házasság után történt vízbefulladásos haláleset feldolgozatlanságát láthatjuk a vérfagyasztóan tehetséges Charlotte Rampling főszereplésével. Francios Ozon legújabb filmje is a gyász feldolgozásáról szól. Vajon könnyebb-e elfogadni az érzést, hogy valakit örökre elvesztettünk, ha tudjuk, hogy gyermeke által bennünk él tovább? Lehet-e fájdalommal a szívünkben anyává válni? Ezekre a kérdésekre keresi a film a választ. De egy biztos, a gyönyörű táj és a nyár mindenképpen segít az emberen és ezt  filmet is fel dobja.

Újra itt a február. Ünnepeljünk! Bár attól félek, hogy idén egyelőre nincs mit ünnepelni mert a neheze még hátra van. Na de akkor is, a márciusi hó is jobb mint a januári sötétség.

Álmodozzunk a tavaszról és nyárról francia filmekkel, melyekben az egyszerűségben rejlik a profizmus. Íme pár film ami kellemes hangulatba hozhat minket egy téli estén. Azért arra figyeljen, hogy közben magyar bort igyon!

1.Apró kis hazugságok. Marion Cutillarddal. Szép film, talán kissé unalmas, de azért megható. A képek mindenért kárpótolnak, még a beiktatott videoklipekért is. Valami rejtélyes módon még vicces is.

2. Francia csók. Meg Ryan, mikor még nem őrült meg. Bővebben

3. Menedék. Francois Ozon, melegek, tenger, terhes nő, a szokásos. Bővebben.

4. Mosás, vágás, ámítás. Audrey Tautou. Amennyiben Marseille vidék, úgy belefér a listába. Bővebben.

5. A ház Bretagne-ban. Vanessa Paradis-szal. Maga a ház nagyon pöpec és a berendezők is jól dolgoztak. Felejthető alkotás, de tévében, félig odafigyelve, azért elmegy. Különben is a tájat kell nézni.

Ez után az érzelmes bevezető után nem csoda, hogy nem kis elvárással kezdtem beleA fantasztikus Mr. Fox-ba.  A Donald Dahl regénye alapján készült klasszikus báb mozi, egy öregedő, kapuzárási pánikkal küzdő rókáról szól. Az egykori nagy vagány, aki mára már csak egy szürke nyárspolgár, aki leginkább azt csinálja, amit a felesége mond neki.  Ám mikor már kezd teljesen kiégni, rájön, hogy azzal kéne foglalkoznia, amihez legjobban ért. A csirkelopással! El is kezdi felbolygatni a családja és az egész környék életét, és generátora lesz egy háborúnak, amit a sima bőrűekkel (emberek) kell megvívnia.  Hamarosan az összes földalatti állat vezérévé lép elő.

Az egész film meleg sárgás fényben pompázik, amihez jól illik a rókák bronz bundája. George Clooney hangja tökéletes választás volt a vén rocker róka megformálására.  Rekedtes, közép amerikai akcentusát hallgatva, még az is megszereti Clooney művészetét , aki idáig nem rajongott érte.  (Sose értettem miért kell szerelmesnek lenni egy erősen hízásra hajlamos, alacsony és öreg pasiba. Persze nekem is tök szimpi, meg jó színész, de azért mégis.) Fox fiának a figurája, aki képtelen szupersztár apja árnyékából kilépni, Jason Schwartzman hangjával tökéletesíti a szerencsétlen hatást.

Szerelem nélkül nem lehet élni, szokták mondani. A Turné című fim megtekintése után azt mondanám inkább: szerelemmel lehet élni. Még akkor is, ha az életünk kudarcok sorozata, és mi magunk meg egy rakás szerencsétlenség vagyunk.

A történet szerint a szikrázóan tehetséges tv-producer lába előtt hevert egész Párizs, ám ő mindent hátrahagyva Amerikába ment szerencsét próbálni. Ma már ő hever Párizs lábai előtt és Párizs rá is tapos, nem is egyszer. Jobb híján jelenleg egy burleszk társulat producere. Pontosabban, egy neo-burlrleszk társulaté, ami magában olvasztja a komédiát, a sztriptízt és a társadalomkritikát. Joachim egy turnét szervez nekik szülőhazájában. Körbejárják Franciaország kikötővárosait, de a párizsi előadással komoly gondjai támadnak, ugyanis a régi barátok közül senki sem áll szóba vele.

Szegény főhősünk nem éppen sikeres: a karrierje szélsebesen száguld lefelé, apának sem a legjobb és minden létező ismerőse utálja. Joachim nem az élet császára az már biztos. De öröm az ürömban, hogy a burleszk társulat egyik üdvöskéje a szebb napokat látott, elhízott Mimi, teste tele van tetoválással, óriási műszempillákat hord nappal is, és igen el van keseredve. Már a neki oly otthonos éjszakában sem találja a helyét. Valamit keres, amit nem talál és a színésznő szuggesztív játékának köszönhetően a néző őszintén azt kívánja neki, hogy megtalálja. Ez a film végén meg is történik és azzal az érzéssel kelünk fel a székből, hogy van valami, amiért érdemes élni.

Nagyon jól megírt karakter ez a Blanche aki jelenleg Jasmine de eredetileg Janet, erre akkor döbbentem rá mikor egyszer színházban láttam Eszenyi Enikővel, na az nem volt semmi. Ezért nem volt túl nehéz dolga Woody Allennek és Kate Blanchettnek sem (jéé ugyanúgy hívják) meg aztán valószínűleg volt honnan meríteniük is, nem kevés szétesett, gazdag nőt láthattak életükben.

Woody Allen rajongóknak nyilván kötelező alkotás és tényleg szép film volt, jó sárgás fénnyel és Blanchettet is jó nézni. San Francisco szupernek tűnik és remekül mutatták be a társadalmi osztályok kínos találkozásait. A volt férjek és férjjelöltek mind a négyen kitűnő érzékkel lettek kiválogatva a szerepre (Alec Baldwin, Peter Sarsgaard, Andrew Dice Clay igen, Ő: Ford Fairlane, Bobby Cannavale ) de valahogy mégsem dobtam hátast a filmtől. Annyira ismert a sztori, hogy elveszett a kíváncsiság és az izgalom.

Allen forgatókönyv írói ötlete az volt, hogy a folyamatos időugrásokkal bemutatja mennyire sérülékeny és kiszolgáltatott volt Jasmine már gazdag korában is, és bár okos nő, egyáltalán nincsenek meg az eszközei ahhoz, hogy megbirkózzon az őt érő csapásokkal. Hogy miért ilyen labilis szegény arra nem kapunk választ, mert bár mindkét lányt örökbe fogadták, a történet szerint ő volt a mama kedvence. Woody Allen társadalmi szempontból vizsgálja a pénzügyi arisztokrácia feleségeit. Jasminehoz hasonló főállású feleség nem egy jellemző életforma Magyarországon, mert vagy sokkal butábbak mint ő, vagy van valami foglalkozásuk. Így kicsit nehéz megérteni, hogy miért iszik ilyen töménytelen sokat, bár kétségtelen szórakoztató nézni, ahogy kapkodja be a nyugtatókat és dönti magába a vodkamartinit.

Woody Allen már feldolgozta a talajt vesztett, ideg-összeomlott, vodka ivó nő történetét egy ennél sokkal de sokkal jobb filmben, a Melinda Melindában, de mivel abban nem A listás a főhős, és nem övezte ennyi pedofil meg Frank Sinatra botrány a bemutatót, jóval kevésbé lett ismert.

Na, az egy igen remek film, így azt tanácsolom, hogy mindenki menjen el nézze meg a Blue Jasmine-t, aztán nézze meg a Melinda Melindát, mert így akkor mindkettőt élvezni fogja. Különösképp akkor, ha nem olvasta és nem is látta egyik feldolgozását sem Tennesse Williams, Vágy villamosának, mert amúgy a Blue Jasmine nem sok újat mond a világról.

Mit is mondhatnék erről a filmből anélkül, hogy belemennék a meleg vagy a pedofil témába? Leginkább semmit. Összességében nem tetszett a Kill your Darlings. Ahogy, mit később utánaolvastam,  a főhős Lucian Carr fia sem volt elragadtatva tőle.

De arra mindenképpen jó volt, hogy értesültem egy rendkívül érdekes eseményről amiről idáig nem tudtam. Angol szakos bölcsész létemre. Mentségemre szolgál, hogy amikor az amerikai irodalmat kellett volna hallgatni akkor én krakkói kocsmákban éltem az állami ösztöndíjasok arany életét, és a Gellért Marcell tanár úr meg nem arról volt híres, hogy a félévi vizsgán ezért különösen haragudott volna rám.

Allen Ginsberg, a későbbi legnagyobb amerikai költő és Lucien Carr, a későbbi szerkesztő, együtt járnak a Columbiára, mindkettőnek igen zaklatott családi háttere van, nagyon forradalminak érzik magukat, barnás szürke ruhában járnak, a végén valaki valakit megöl.

Szóval adott egy tökéletesen érdekes történet, egy nagyon jó (Dane DeHaan) és egy rossz alakítás (Daniel Radcliffe). Az utóbbi, ismertebb nevén Harry Potter, maníros, és erőltetett. Szerencsére amikor szomorú akkor a sminkes hulla fehérre mázolja az arcát, így ilyenkor tudjuk, hogy most másmilyen mint amúgy. Az egészből, és valóban igaz történetből, annyit sikerült rendkívül píszin kihozni, hogy azon nyavalyognak benne 2 órán keresztül, hogy vajon egy 14 (!) éves fiú, akit elhagyott az apja 4 éves korában, homoszexuális-e a szíve egyik eldugott kis zugában, vagy tényleg áldozat, amikor testileg és lelkileg zsarolja, majd évekig zaklatja és üldözi,  egy nála 14(!) évvel idősebb ex-tanára. ööö Mi van????

Félreértés ne essék, nem kevés irodalomért rajongó meleg srácot ismerek, sőt az fent említett időszakban velük lógtam éjjel-nappal. Amivel itt bajom van, az az erőltetett hátsó történet keresés, ami szerintem nincs benne a sztoriban. Ami viszont benne van, miszerint egy gyereket molesztáltak és üldöztek évekig, na ezt a szálat elfelejtették kifejteni.  Ezenkívül úgy van beállítva az negyvenes évek Amerikája mint egy rendkívül veszélyes ország, mindezt úgy, hogy annak töredékéért amit ebben a történetben a későbbiekben megölt férfi csinál, most olyan durva börtön járna, hogy csak na.

Azt hiszem amikor homoszexuális pedofil botrányoktól hangos Hollywood ez a szimplán félreértelmezett történet elég kellemetlen is. Cink.

Nyilván nem a világ legjobb filmje a Spinédzserek, de én mégis tátott szájjal bámultam végig és szökellve mentem hazafelé, mikor megnéztem a moziban 16 éves koromban. Persze, mivel ízlésem makulátlan és utolérhetetlen, kiderült később, hogy még az "1001 film amit látnod kell" című antológiába is beválogatták, annyira remek. Innen tudtam meg, hogy Jane Austen, Emma című regényének a feldolgozása, kicsit szomorú is lettem, hogy megint nincs új/jó a nap alatt.

Ez az egész bevezető arra szolgál, hogy felvezessem, hogy miért nem fogom szétfikázni a Másnaposok szerencséjét. Ugyanis én és kedves barátnőim vagyunk a célcsoport és bármily unalmasra is sikerült ez az alkotás, én azért jól szórakoztam. Mi sem vagyunk már pimaszul fiatalok, tudunk sokat inni, általában rosszabbnál rosszabb munkáink vannak, és valamennyiünket hagyták már faképnél. Így már az elején könnyen azonosultam a főhőssel, és jókat is nevettem. Elismerem, hogy később leül a történet, a vége meg egész kellemetlen, de azért egyáltalán nem dőltem a kardomba.

Mondanom sem kell, hogy az egyenlőség hazájában, mivel egy miniruhás nő rohangál másnaposan Los Angeles utcáin, az kritikusok teljesen elkészültek, hogy ez mennyire megalázó és gáz, és a női nem tökéletes lekicsinylése stb. Nem tudom miért kell ennyire kiborulni, sokkal gázabb filmek vannak, csak azok művészfilmnek vannak álcázva és ezért nem olyan menő szidni őket.

Az egész filmet elviszi a hátán főhős, Elizabeth Banks (Éhezők Viadala), aki igazán remek komika, és én meg inspirálónak találtam, hogy negyven évesen is lehet botladozó, vicces lánynak lenni anélkül, hogy az vérciki lenne. Persze itt az lenne a lényeg, hogy mennyire vérciki az egész, de Banks valahogy végig szupermenő, még a nagyon rosszul megírt jelenetekben is.

A fő baj inkább az, hogy valóban kissé unalmas, ami nem túl jó pont egy vígjátéknál, és tényleg az a főpoén végig, hogy akkor most ő egy kurva vagy sem. De mivel Banks jól játszik, kibírható a film, sőt az eleje még egész jó is. Ami már igazán a ciki az az okos-beszéd a végén, de hát azt hiszem ezt Oprah Winfrey hazájában ezt sajnos nem lehetett kihagyni.

Rendesen megcsavarja az ember agyát és előítéleteit a Csúnya, gonosz bácsik, ami kellőképp feszes, de csak kellőképp, azért annyira nem, hogy el is felejtsük megnézni az óránkat. Kicsit sok volt benne a letépett köröm és fej, bőven átjött volna a történet enélkül is, sőt talán még jobban is. De persze, lehet hogy csak én vagyok régimódi.

Amúgy a film is régimódi, bármily modern és határ-stílusdöntögető. Végig az volt az érzésem, hogy otthon vagyok a szüleimnél a régi szobámban, nézem éjjel a tévét, és alig várom, hogy vége legyen a filmnek és mehessek aludni, de ha már elkezdtem akkor befejezem becsülettel. Volt benne valami magyaros ettől a tévéfilm érzéstől, meg persze a forró leves és a mama telefonjai is segítették az otthonos érzést és a dramaturgiát.

Azért a macho Izraelről sok mindent elmond, hogy egyetlen egy élő nő szerepelt a filmben az is kurva volt. A többi nő vagy hallott volt, levágott fejjel, vagy egy idegesítő öregasszony aki mindig telefonál. Úgy tűnik nem én, a nagyvárosi harmincas nő voltam a célközönség, nem úgy mint a Másnaposok szerencséjének, ami nyilván ezerszer gyengébb, de nekem mégis jobban tetszett. Hiába emberek, ez az egész filmipar egy nagy CSEL, aminek mi mindannyian az áldozatai vagy jobb esetben élvezői vagyunk.

Klasszikusan jó filmnek szokták tartani az olyan műveket, ahogy nem lehet tudni ki kicsoda, mindig másnak drukkolunk, izgalmas és még nevetni is lehet. Ez pont ilyen, nem több, nem kevesebb. De soha többé nem fogom megnézni, még akkor sem ha szüleimnél alszom és csak ez megy a tévében.

Egyik kedvenc filmem a Szelek szárnyán nem egy elterjedt „sokak kedvenc  filmje”, bár tökéletesen meg van csinálva, így arra kell gondolnom, hogy nem gerjed mindenki a kötelekre, csomókra és vizes dekkre. Én viszont eléggé, így sikerült a Fordulóponton a felétől sírnom a filmen, és végig nevetnem az élethűen bennfenteskedő poénokon.

Láttam már egy francia filmet egy földkerülő családról, de ott a szereplők inkább nevetségesnek voltak beállítva mint hősnek, ki is mentem a Mom mozi egyik terméből és átmentem egy másikba, így azt a filmet nem fejeztem be. Úgy látszik a franciák most nem bízták a véletlenre.

Mi sem bizonyítja ezt jobban mint Fa Nándor szavai: „Nem könnyű megszólalni a film után, mert eddig kétszer indultam a versenyen, de most a filmet látva, olyan érzés, mintha a harmadikról tértem volna vissza. Nagyon nagy élmény volt végignéznem a filmet, mert a verseny minden nehézségét és szépségét visszaadta.”  Fa Nándor két alkalommal indult a filmben látható Vendée Globe versenyen, és az első indulásakor az 5. helyen ért célba. Ő az első nem francia versenyző, aki ennyire elől végzett.

Remélem sikerült olyan filmet csinálni ami nem csak Fa Nándornak tetszik hanem még sok embert meg fog érinteni, mert igazán mindent megtettek az alkotók. Még el is magyarázgatják a szereplők egymásnak, hogy mégis most mit csinálnak.