Megint itt egy spanyol vígjáték, és hát voltak furcsa tapasztalataink e téren, ezért fenntartásokkal kellett kezelni a helyzetet. Az ügyet az sem segítette, hogy az ajánlót is elolvastam amitől még inkább megijedtem mivel tipikusan csak az adott környezetben vicces, nyelvi poénokkal teletűzdelt történetnek tűnt. Na de mivel a másik teremben egy 14 éves mélyen vallásos lányról vetítettek filmet, a döntés hamar megszületett. És milyen jó döntés volt! Vicces volt! Tényleg!
Mondjuk a rendkívül művelt fordító szerint a dél-spanyol katolikusok konfirmálni szoktak, de hát nézzük ezt el Kiss Melindának és reménykedjünk, hogy nem fordít többet. Kiss-sel ellentétben a spanyolok odafigyeltek, és így a nyelvi poénok mellett és ellenére bárki élvezheti a sevillai fiú és a baszk lány szerelmének alakulását, mert valami isteni szerencse folytán (ennyi film után arra a megdönthetetlen következtetésre jutottam, hogy valami vagy összejön véletlenül vagy nem) univerzálisra sikerült.
Rafa (Dani Rovira) a sevillai macho összejön egy punkszerű baszk lánnyal (Clara Lago) aki arab sálas haverjaival kinyúlt pólóban szeret a kocsmában ülni ahova a zselés hajú, rózsaszín pólós sevillai aki ráadásul kér egy kis olivabogyót kezdésnek, nem nagyon illik. Bármily furcsa ez az alaphelyzet elegendő poént biztosít másfél órára.
Minden országban érdekes a származás, az előítélet, az etnikum, a vallás, autonómia, a nacionalizmus, és jól esik ezen nevetni és látni azt, hogy ez máshol sincs másként. Egy szó mint száz, összeillet a főhős és a főhősnő, ültek a poénok amelyek sűrűn követték egymást, és szerencsére nem kellett basznak, spanyol foci ismerőnek, vagy sevillainak lenni ahhoz, hogy együtt nevethessünk az amúgy teljesen különböző korosztályhoz tartozó nézőkkel. Csak egy valamit nem értek. Vajon miért öntik a baszkok 30cm magasróll a bort a pohárba?