Audrey Tautou neve garancia, legalább is nekem, mert én még rossz filmben nem láttam. Most sem sikerült.
Ebben a műben egy tengerparti francia városban, minden valószínűség szerint Marseille-ben, egy fodrászüzletet vezet és kissé szétszórt, komplexusaival vívódó ifjú hölgy, aki még egy depresszióval küzdő anyával is meg van áldva. Az apjáról nem is beszélve, akinek ifjú szeretője gyermeket vár tőle.
A fent felvázolt helyzet, tökéletes alap egy francia művészfilmhez, ami kicsit vicces, kicsit izgalmas és kicsit romantikus. Pont olyan, amire az ember lányának kedve támad megnézni a moziban, és ami még ennél is fontosabb, ha elment nem bánja meg. Az abszolút kedvencem A romlás virágaiból ismerős, sokat foglalkoztatott Nathalie Baye játssza a fodrásznő meghasonlott anyját. Baye szinte mindenki mást lejátszik a színpadról, de valljuk be hálás is a szerepe. Audrey is meggyőző, mint mindig, persze tetszetős manó feje akkor is nézhető lenne, ha meg sem szólalna. A férfi főszereplő egy japán-koreai tolmács, jelenleg karbantartó munkát végez a fodrászüzletben és szerelmes a főhősnőnkbe. Az elbűvölő mosolyú színész, Sami Bouajila alakítja hibátlanul a zavarodott férfit.
Érzem, hogy a kritikám kezd csöpögőssé válni, de mit csinálják, tényleg tetszett a film, ami egy névtelen szerelmes levéllel kezdődik és bonyodalmak később egyre bonyolultabbá válnak. De persze a kétség nem fér a nézőhöz, hogy a végén mindenki boldog lesz. Sheakespeare-nek sem kellett sokkal több egy névtelen levélnél, hogy egy fordulatos történetet hozzon létre. Elegendő lökést ad a filmnek az első félreértés, vagyis inkább cselszövés.
Audrey Tautou az Amelie csodálatos életében is egy cselszövő lányt alakított, de nem ez az egyetlen dolog, amit átvettek a legendás filmből. Könnyen adja magát, és a rendező, Pierre Salvadori ki is használja, hogy támaszkodhat a főszereplője minden valószínűség szerint már klasszikussá vált filmére. Például Audrey-t most nem Amélie-nek, hanem Émilie-nek nevezik. Ugyanúgy egyedül él, mint Amélie és „képtelen kapcsolatot teremteni másokkal”, ahogy az Améliben a törékeny csontú festő jellemzi a főhősnőt. Szülei ebben az alkotásban sem értik meg őt, és ő sem nagyon a szüleit, de ugyanúgy próbál segíteni az anyjának a névtelen szerelmes levelekkel, ahogy Amélie tette azt az apjával és a világutazó törpével.
De ne gondolja senki, hogy az egész egy gyönge kis utánzat, ami Jean-Pierre Jeunet (Amélie csodálatos élete) hátán szeretne felkapaszkodni. Mint már említettem, a film teljesen rendben van, és ha nem is fogják negyven év múlva tanítani a Római Filmakadémián, arra tökéletesen alkalmas, hogy szombat este elmenjünk moziba.