A közönség szereti, ha magára ismerhet egy darabban. Legalábbis a közönség önreflexív része. Ezt a borzongó érzést a Radnóti színház Protokoll című előadása megtekintése során sokszor átélheti szinte mindenki, aki jegyet vált.
Merem ezt írni, mert a közel hatvanas irodalmár, színház kritikus is felsóhajtott mellettem, hogy „ilyen az életünk.” Pedig Térey János főhőse távolról sem hatvanas vagy bölcsész. Negyvenéves, felső-középosztálybeli budai polgár, a külügyminisztérium protokoll főnöke. Legjobb tulajdonsága, és így egyben a műnek is, amiben szerepel, hogy ismeri, szereti és nem utolsó sorban érti is Budapestet. Ezt a „csoda csúf” várost. Ha másért nem is (de igen) már ezért érdemes volt megírni és megrendezni a Protokollt. Végre egy Budapest regény! (Még ha verses is...)
Fekete Ernő játssza a nőktől és az államigazgatástól gyötört negyvenes szinglit, minden harmincas nő álmát. Lord Byronunk ugyanis érzékeny, művelt, jó családból való és rendelkezik azzal a tulajdonsággal, ami a női szíveket már az első találkozáskor egészen biztosan rabul ejti: szegény NAGYON ROSSZKEDVŰ. Spleentől gyötört hősünk az unokatestvére után egy igen jó kedélyű parlamenti gyorsírónőbe szeret bele, aki „lejegyzeteli a magyarok cselekedeteit.” Wéber Kata élethűen alakítja a lehetséges megmentőt és Fekete is szokásához híven tökéletesen hajtja végre a feladatot, csakúgy, mint a feltörekvő helyettesét alakító Csányi Sándor. A minimalista díszlet és a pantomimszerű mozgást végző statiszták talán túl posztmodernek a darab hangvételéhez és polgári miliőjéhez, de legalább nem terelik el a figyelmet a kitűnő színészi játéktól, példának okáért Szervét Tiborétól, aki ezúttal kocsmai bölcselkedő és szintén igen rosszkedvű.
Szó mi szó a darab nem rossz és miután hazaértem megrendeltem a booklinon Térey művét. Mert hát ugye a szó elszáll, és az meg valószínűnek tűnik az előadás megtekintése után, hogy az alapjául szolgáló verses regény jó olvasmány lesz.
Budapest meg egészen biztosan varázslatos, és elhagyhatatlan, még ha Mátrai Ágoston a Külügyminisztérium protokollfőnöke a végén mégiscsak felcseréli Rigára. Mert „magánélete és karrierje csúcsán valami megroppant benne” és megtörtént a „legrosszabb, ami egy protokollossal megtörténhet”: kicsúszott a kezéből az irányítás.
