Nem ígért túl sok jót a Sleeping Beauty, sem a címe, sem az alkotók nem keltették fel az érdeklődésemet, persze nem is azokat a filmeket nézem, amik felkeltik, hanem amiket kell. De azért ha egy művészfilm a világ másik végéről eljut hozzánk talán nem annyira szörnyű, reménykedtem, és nem kellett csalódnom.
Sajnos a Moonrise Kingdom/Holdfény királyság és Az Ajtó így még mindig arra vár, hogy megnézzem őket, de sebaj, helyettük lehet kísérletezni és belekezdeni egy teljesen furcsa ausztrál művészfilmbe, ami már elve kicsit betegen hangzik. Wes Anderson így, mint az élet által nyújtott kevés tökéletes dolgok egyike esős napokra maradt. Az Ajtótól meg amúgy is rettegek, mert egyik kedvenc íróm egyik legerőteljesebb regényének megfilmesítését állítólag elrontotta az általam is nagyra becsült druszája. Ez akkora tragédia, amit egyelőre nem tudok feldolgozni és abban reménykedem, hogy amíg nem nézem meg, addig valahogy megjavul magától.
Visszatérve az ausztrál Csipkerózsikára: mikor elkezdődött egyenesen undorodtam az Angelina Jolie-ra hajazó, felfújt szájú és vámpír-fehér nőtől, aki sértődött fejeket vág és nem kicsit idegesítő. Egy erotikusnak szánt dögunalom film, gondoltam. És tényleg annak is tűnt. De valahogy aztán beindul és nehéz abbahagyni.
A főhősnő Lucy alkoholista anya szétesett gyereke. Szégényke nem nagyon vágja mi a helyzet és ráférne pár év egy pszichológus kanapéján. De értelmes lány és egyetemre is jár, persze a pénzt saját magának kell megkeresnie. Főállásban fénymásol, valami orvosi kísérletben vesz részt, ahol letolnak egy csövet a torkán (ezt a szálat kifejthették volna bővebben), takarít egy étteremben, szabadidejében meg öltönyös férfiakat szed fel, vagy az öngyilkosjelölt, munkanélküli haverjával vodkázik.
Szóval Lucy (Emily Browning) anyagi helyzete nem valami rózsás, ezt azzal is érzékelteti a rendezőnő, hogy végig ugyanabban a csizmában van, amit három különböző ruhával variál attól függően, hogy melyik, az életében legnagyobb természetességgel jelenlévő, teljesen különböző társadalmi osztállyal érintkezik.
A történet ott kezdődik igazán, amikor jelentkezik egy hosztesz munkára, ami mint lenni szokott, sokkal több annál. Tehát az alvós melóval most eljött az ő ideje és bekerül egy elit klubba ahol öreg milliomosok (ausztrál dollárban számolva) fiatal lányokkal mindenfélét csinálnak, míg azok erős altatók hatására mély álomba zuhanva alszanak. De nem azt, amire mindenki gondol. Így elmesélve ez elég nevetségesen hangzik, de a film viszonylag reálisan mutatja be a feszültséggel teli alvós jeleneteket.. (Azért valami igazán meglepőt senki ne várjon, pont az történik amit előre elképzel a néző.)
Bár Lucy már az előtt is, hogy a testét pénzért árulná, a prostituáltakhoz meglehetősen hasonló életet él. Megspékelve azzal az igen lúzer vonással, hogy pénzt nem kap a numerákért, azon a bankjegyen kívül, amivel felszívja a kokaint. De ő mélyen érző lány, így amikor először mocskos pénzhez jut, elégeti, persze később óriási, panorámás lakást bérel, és semmi sem érdekli jobban mint, hogy még több pénzt szerezzen.
Vagy nagyon betegnek akarták szegényt ábrázolni, vagy kicsit elrontották a jellemábrázolását. Tartok tőle, hogy az utóbbi történt. Eszembe sem jutott miközben néztem a filmet, hogy Lucykánk nyomozást folytatna, és leghőbb vágya, hogy kiderítse, mi történik az amúgy zseniális Madame (Rachael Blake) házában. A filmhez írt ajánló szerint Lucy Miss Marple-nek képzeli magát, vagyis az alkotók ezt akarták sugallni, de ez nem sikerült, mert egyszerűen csak egy kurvának tűnik.
Hibái ellenére, kellően hátborzongató és izgalmas a film ahhoz, hogy különösebb szenvedések nélkül végig lehessen nézni, sőt még élvezni is lehet. A felfújt szájú vámpírlány is kevésbé idegesítő a film felétől kezdve, valószínűleg azért mert a fehér bőrének és duzzadt ajkainak is fontos szerep jut majd a történetben. Csakúgy, mint annak a képességének, amit az orvosi kísérletek alatt sajátított el.
Julia Leigh eredetileg regényíró és ez látszik is a szépen kidolgozott és felépített történeten, (a jellemábrázoláson kevésbé). Ez a filmje, ami egyben első rendezése és tavaly Arany Pálmára is jelölték, abszolút női film kellő érzékenységgel elkészítve. A gyönyörű állóképeket nézve végiggondolhatjuk, hogy mi mit csináltunk az egyetemi éveink alatt, és ez már elég ahhoz, hogy túlcsorduljon a szívünk. Ebben a hangulatban érthetőbb a főhős lelkivilága, vagy ha nem is, mindenképpen szánalmat keltő. Sőt egy idő után szívből szurkolunk neki, sőt még az is megfordul a fejünkben, hogy romlatlan lelkét nem érinti a mocsok, persze a film nem erről szól, így annyira azért nem is kell drukkolni, szerencsére.
A mozi legérdekesebb oldala talán az, hogy ritkán láthatjuk Ausztráliának ezt azt oldalát. A borús ég alatt vodkázó munkanélküli arcokat, akik akár kelet-európába is beillő lakótelepen tengetik az életüket, azzal a szerintem óriási különbséggel, hogy ott még nekik is hatalmas teraszuk van, amit azért láthatóan semmire sem használnak. A Sleeping Beauty névre hallgató alkotás leginkább erre a teraszra hasonlít, ott van, látjuk, csalogató, de nincs kihasználva, így talán egy kicsit fölösleges.
