Nagylelkű napom van, így rögtön azzal kezdeném, hogy nagyon tetszett a Kényszerleszállás című Zemeckis film. Mert, bár nem ez lesz a kedvenc filmem, hibát nem találok benne. Szerencsére Speier Dávid fordította így szinkrontól sem kell megijedni.
Őszintén bevallom, élveztem minden percét még úgy is, hogy azért könnyedén rá lehet jönni a csattanóra. Igaz, ami igaz, csak egy kicsivel előbb válik egyértelművé a végkifejlet, mint amikor csattania kéne.
A történetet egy mondatban el lehet mesélni, de nem is ez a lényeg. Tökéletes alakítások, jellemfejlődés, izgalom és humor jellemzi Zemeckis filmjét. Danzel Washington annyira jó, hogy az már fáj. Arról nem is beszélve, hogy hatvan évesen játszik egy kábé 40 éves férfit, teljesen hitelesen. Azt idáig nem mondhattam el magamról, hogy egy Danzel Washington rajongó lennék. Mindig az a szövegkabátos férfi ugrott be róla aki Whitney Houstonnal jár, aki nem is ő hanem Dennis Haysbert. Mondjuk a Sok hűhó semmiértben nagyon szerettem, ez tény és való.
Jelen esetben egy amerikai hőst alakít, aki megmenti száz utasa életét. Mindezt teszi úgy, hogy felszállás előtt három napig egyfolytában iszik, nem alszik semmit és az indulás reggelén kokainnal józanítja ki magát.
Általában unom az akciójelenteket, de itt majd lerágtam a tíz körmömet a kényszerleszállós résznél. Sajnos a film elején tapasztalható feszültséget nem tartja végig fent a rendező, de ez nem zavart, mert az ekkora költségvetésű alkotásoknál nagyon ritkán tapasztalt mélységet lehetett felfedezni a szereplők felvázolt lelkivilágában. Úgy tűnik Zemeckis érdekli az ember maga csak úgy, mint a gépek. Legyenek azok repülők vagy villám segítségével a jövőbe száguldó autók.
A mellékszereplők is mind meggyőzőek voltak. John Goodman ezúttal haverját, Lebowskit személyesíti meg. Ez a Goodman-Lebowski mix maga a garantált siker. Kelly Reilly, az ír lány a Lakótársat keresünk című felejthető Erasmus filmből, lesoványítva alakítja a heroin függőt, akinek sikerül az, ami a főhősnek nem nagyon megy: hogy végtére is szögre akassza a függőségét, és ne függjön többé tőle.
A film végi meghallgatáson válaszolni kell a főhősnek egy bizonyos. végső kérdésre is, ahogy nekünk is fel kell tennünk magunknak a kérdést, amire azért a szívünk mélyén tudjuk a választ, még akkor is, ha ez a film egy kicsit összezavarja a képet: „Most akkor oké vagy nem oké, ha be van lőve a pilótánk?”