Nem kedvelem a túlságosan realista filmeket mert ezeknél semmi sem áll távolabb a valóságtól. Volt egy olyan érzésem az Ébredés bizonyos részeinél is, hogy az lesz a legjobb ha besózzák az egész angol kertvárosi utcát mert lassan már mindenki meghalt.
Amúgy én egy igazi angol szakos-anglománból az évek során szépen lassan egy Britannia-utáló lettem. Mostanában már kezdem azt gondolni hogy, ennél lehangolóbb hely kevés van a világon, persze nem jártam Észak-Koreában, nyilván az sem egy Mária napi körmenet.
A Broken című szocio-drámában van minden ami miatt Nagy-Britannia egyes környékei és társadalmi beidegződései visszatetszést keltenek az emberben. Lehangoló időjárás, a lehangoló kertvárosban, lehangolt emberekkel. Az agresszió meg nem éppen elfojtott hanem inkább ereje teljében tombol. Pont annyira van jólét, hogy az állampolgárok már kicsit romlottan unatkoznak és nincsenek egymásra utalva. Az egész filmet áthatja az a rossz hangulat amit én oly kevéssé kedvelek ebben az esős szigetországban. Persze elismerem, hogy ha kellőképpen jómódú vagy akkor ez egy nagyon jó hely tud lenni, de itt nem erről van szó.
Szereplőinkre mondhatnánk, hogy alsó-középosztálybeliek, de a szomorú tény az, hogy valójában ők a középosztály. Három családról szól a történet, amiből kettőben hiányzik az anya. Nem élnek annyira rossz a környéken, nem is annyira szegények, még csak nem is alkoholista senki, ennek ellenére a 11 éves kislányok egymás fejét a földön fekve rugdossák, és ez egy olyan mellékes esemény amiről nem is szól a gyerek az apjának, akivel való kapcsolata a film témája. Ez nyilván csak egy csip-csup esemény és különben is the survival of the fittest a legfontosabb, így az a legjobb ha verekedünk és télen sem hordunk zoknit.
Ha a filmben bemutatott élet valamennyire is közelít a valósághoz, akkor elég nagy gáz van arrafelé, bár azért valószínűbb, hogy az alkotók (vagy a film alapjául szolgáló regény írója, Daniel Clay) nyúlt mellé kissé. Mindezek mellett iszonyatosan félelmetesnek találtam a Rufus Norris filmjét, vágni lehetett a feszülséget, többször majdnem abbahagytam annyira izgalmas volt, így rosszat sem nagyon kéne mondani róla, a fent leírtakon kívül. Nincsen benne fölösleges jelenet, és azonkívül. amit már említettem, hogy majdnem mindenki meghal, reálisak a párbeszédek és a jelenetek is. Főleg a lengyel bebysitter kalandjai (Cillian Murphy és Tim Roth) voltak élethűen ábrázolva.
A film alapkonfliktusa, hogy egy a felesége halála miatt kissé befordult apa túlságosan védelmezi gonosz lányait akik közül az egyiknek az a hobbija, hogy környezetében lévő férfiakat vádol szexuális zaklatással, sőt erőszakkal. Az apa meg ilyenkor üt, amit nem igen kéne. A szomszédban lakó túlérzékeny és kissé visszamaradott fiúnak az indokolatlan agresszió meg igazán nem tesz jót. Velük szemben laknak Cunninghamsék a lelépett anyával és a lengyel segítővel (Zana Marjanovic), ahol a kislány cukorbeteg, kellően vagány és a jó jellemrajz és remek alakítás (Eloise Laurence) miatt igazán szimpatikus is.
Ahogy a film vége is. A számomra nézhetetlen Táncos a sötetbenre emlékeztető röhejesen-tragikus jelenetek után egészen felemelőek a film befejező akkordjai, bár a szürreális halálközeli élmények képi megjelenítése erős kontrasztban áll a film ezt megelőző hiperrealista ábrázolásmódjával, azért nem különösebben zavaró. Az ez előtti csúcspont viszont, amikor az izgalom már tényleg a tetőfokra hág, megsejteti miért is kellett mindenképpen vászonra vinni Daniel Clay regényét. Clay a sok mocsok és reménytelenség bemutatása után arra enged minket nézőket következtetni, hogy az agresszió és gonoszság mellett a jó is megbújik bennünk. Így a legrosszabb mellett akár a legjobb is megtörténhet velünk, a legfontosabb tehát életben maradni. Ez is mennyire angol!
