A minap úgy akartam véget vetni a hirtelen rám törő rosszkedvnek, hogy jegyet váltottam Julia Roberts legújabb filmjére, az Ízek, imák, szerelmekre. Nem vártam sokat, de azért lebegett a szemem előtt egy kellemes, visszafogottan vicces, amerikai romantikus vígjáték séma. Mondjuk egy olyan Napsütötte Toszkána szerű. Mivel a film egy része az olasz városok legszebbikében játszódik, gondoltam nagy baj nem érhet.
Pörögni kezdtek a filmkockák és azt hittem, nem töröltem meg rendesen a szemüvegemet, a kép ugyanis homályos volt. Így kéne romantikus hangulatba kerülnöm? Vagy a kortársaihoz képest kevésbe szétoperált Juliának előnyösebb a homály, ha 30 éves nőt játszik? Ne legyünk rosszindulatúak, és lendüljünk túl a kezdeti nehézségeken – gondoltam –, ám ez a homályos képernyő egy óriási multiplexben zavaróbb volt annál, hogy meg lehessen feledkezni róla.
Julia sikeres NewYor-i írónő, jóképű-izmos férjjel, ám ő nem boldog! Házastársát lecseréli egy szexi feltörekvő színészre, de vele sem igazi az élet. Mondanom sem kell, mindkét férfi halálosan szerelmes Juliába, de hogy pontosan miért, az nem nagyon derül ki. Főhősünk személyisége ugyanis csak úgy, mint a vetítővászon, az egész film során homályban marad. Egyébként van egy jópofa fekete barátnője, aki szintén nehezen érti meg Juliát, mivel ő egy _nagyon_ bonyolult személyiség.
Főhősünk (nem is olyan) hirtelen felindulásból felkerekedik és elrepül az örök városba, annak is a legközepére, ahol kibérel egy romos, de azért óriási villát. (Julia előzőleg minden pénzét elvesztette a válás miatt.) A középkorú New York-i nő hamar bekerül a híresen zárt római társaságba, és a jópofa, művelt barátaival hosszú asztaloknál eszeget és iszogat esténként. Igaz, hogy ez a legtöbb európai fiatal lánynak sem szokott sikerülni az azonos kulturális háttér ellenére sem, de mint tudjuk Julia a középkorú, zavart nő mély depressziója közepette is ellenállhatatlan.
Legnagyobb szerencse azonban akkor éri, mikor megismerkedik egy hozzá hasonlóan étkezési zavarokkal küzdő svéd lánnyal, akivel most már együtt ostromolják a film témájául szolgáló belső útkeresés elképesztő mélységeit; teszik mindezt úgy, hogy szilárd ételeket fogyasztanak!! És mit azóta a Nem harap a spenót című műből megtudtunk egy középosztálybeli amerikai nőnek a legmegdöbbentőbb európai népszokás, hogy mi az ÉTLAPRÓL rendelünk!!
Tehát Julia és újdonsült legeslegjobb barátnője tésztát eszik és amikor már végképp ők a leglazábbak a világon, akkor még egy pizzába is beleharapnak! Mikor már lassan fél órája olyan eszeveszett bohémságokat látunk, hogy akár sajtot is szórnak a hizlaló tésztára, szerencsére következik a humoros rész: hőseink az európai életérzéstől annyira bevállalóssá váltak, hogy elmennek egy számmal kisebb farmert venni maguknak… Ennél a résznél már csak csodálkozó, kikerekedett szemekkel egy valamire tudtam gondolni: nem akarok soha többé amerikai nőt látni!
Ha nagy nehezen túléltük ezt a részt, biztatásul elmondhatom, hogy a többi már gyerekjáték. Főhősnőnk elutazik Indiába, egy meditációs központba, ahol nem nagyon találja a helyét, de nem kell izgulni, később megtalálja. Mikor itt végzett (mission accomplished) Balira utazik, egy guruhoz… Nem viccelek, ez komoly. Ott egy szuper szexi brazil férfi várja (Javier Bardem), aki egyedül nevelte fel a mára már szintén szuper szexi fiát… Nincs mit mondanom, talán csak annyi, hogy nagyon óvatosan biztatnék bárkit is, hogy megnézze a filmet, az életkedve is elmegy az tuti.
Jaa, a főhőst nem Juliának hívják, de azt hiszem ez mindegy is.
