A Koszorúslányok nyilvánvalóan a Másnaposok női változata, és bár egyértelműen gyengébb, mint a nagy előd, de a női nézők biztosan hangosabban fognak nevetni rajta. A főszereplő hölgy, Kristen Wiig, az Egyesült Államokban legújabb trendnek számító természetes szépség, igazi ráncokkal. Mivel Hollywoodban ritkaságnak számít a természetes arc, mára már megint az vált vonzóvá. Persze azért a rendkívüli soványság még mindig nem ment ki a divatból. Így főhősünk szép és igen vékony lábait mind a két óra alatt miniszoknyába bujtatva mutogatja. Kristen Wiig, akit legutóbb a szintén elég jól sikerült Paul című sci-fi komédiában láthattunk, egy kissé, vagy talán nem is kissé a fiatal vagy nem is annyira fiatal Meg Ryanre hajaz: ugyanazok a suta, elnagyolt, vicces mozdulatok, görbe testtartás, jó csaj vagyok, de nem érdekel attitűd.
Említettem, hogy a film gyengébb, mint a Másnaposok (természetesen a Másnaposok 1-re gondolok), ez a nem is annyira meggondolatlan kifejezést azért merészeltem tenni, mert volt pár perc a film alatt, amikor unatkoztam és ilyen pillanat a Másnaposok alatt nem volt. Ez a repülős jelent volt, ami egyértelműen egy Meg Ryan a Francia csókban utalás, ami persze a színésznő alkatát és haját tekintve könnyen adta magát a rendezőnek, és még jópofa is volt, de a kissé azért elnyújtottra sikerült.
A történetet mindenki élvezni fogja, aki volt már szingli vagy van szingli barátnője. A szingli szót úgy értem, hogy akarata ellenére egyedül van, bár szerintem ez nem is lehet másképp. A Koszorúslányok érzékenyen nyúl a témához és így anélkül tudunk a saját magunk vagy mások szerencsétlenségén nevetni, hogy az bántó lenne. A „megbántódás” amúgy a film egyik fő eleme ahogy az a barátnők világában már csak lenni szokott. Félreértés ne essék, természetesen nagyon blőd pisi-kaki poénokkal is szép számban találkozhatunk a Koszorúslányokban, ha erre lenne igény.
A mennyasszonyt a Sam Mendes Továbbállók című filmjéből ismerős Maya Rudolph játssza. Kedvesen, természetesen, flegmán és egyben remekül hozza a jó fej barátnőt, aki egyáltalán nem tud mit kezdeni szingli barátnőjével, aki napról napra őrültebb. De a végén persze minden jóra fordul, és az esküvőn felcsendül a főszereplők kedvenc kamaszkori dala a Wilson Philipstől, ami történetesen nekem is a kedvencem volt 1990-ben.
