A 88-as nyár nekem is a kedvencem, óriási szerelemben tengettem mindennapjaimat a strandon egy másik 8 évessel. Ide, ebbe a reménnyel és várakozással teli időbe repít minket ez a Texas hercege. Igaz ott Texasban nem a rendszerváltozásra készültek, hanem sokkal inkább a hamut és törmeléket lapátolják a 87-es tűz miatt.
Az egzisztencialista műben Paul Rudd bajusszal látható és nagyon sok századmásodpercig kell gondolkodni, mire felismerjük. Rendkívül élethű haverja a kissé elhízott és tésztaképű Emile Hirsch. Mint magáról is megjegyzi ő már kövér és öreg és nem táncol olyan jól mint régen. Mint tudjuk, vagyis inkább képzeljük a diszkókorszakot, ez komoly problémát jelenthetett 88-ban.
A két főszereplő óriásit játszik, csakúgy mint a mellékszereplők. Paul Rudd reményeim szerint ezzel az alakításával kikerül az, igaz,A kategóriás, de azért elég bugyuta filmek körforgásából.
A srácok, negyven körüliek, nyári munkát vállalnak, egy texasi erdőben, ahol az útburkolatra festik fel a csíkokat. A bajuszos csávó kissé komolykodó, szereti a természetet, szeret benne egyedül is lenni, hosszú szerelmes leveleket írni a csajának, vagy csak hallgatni a német nyelvleckéjét, míg a barátjának a legfőbb problémája, hogy túlságosan kanos lesz a természet közeli élettől. A romantikus alkatú csíkfestőben és az ösztönlényben nem sok közös tulajdonság rejlik, de udvariasan próbálnak egymással viselkedni, és már az elején érezhető, hogy minden veszekedésük ellenére azért van dolguk egymással, egymásrautaltság ide vagy oda.
Jó ritmussal és kellő érzékenységgel dolgozza fel a nagy semmit a rendező, David Gordon Green. Road movie, amiben a road maga a movie, úgy értem az út, amit festenek. Meg az út önmaguk felé, meg ehhez hasonlók.
Lassú de nem unalmas, megható és szórakoztató és egészen meglepő módon szívet melengető. Egy szó mint száz, döbbenetesen jó film, mert azért két út-elválasztó-csíkot festő anorákos bácsi beszélgetése és iszogatása nem egyértelmű jele a nosztalgikus mélabúnak, de hát a csoda megint rejtve dolgozott, mint már oly sokszor.
Egyszerűen csak mennek az erdőben, sárga csíkokat festenek az útra és a nőkön szenvednek, mint teszi azt minden valamire való férfi. Legalábbis remélem. Az ezüst medvét is elhozó film mindemellett még gyönyörű is az óriási tűz után éledő erdővel.
A két főhős, az egyik a másiknak az ex-sógora, végül is összehaverkodik, szépen finoman, ahogyan a fiúk szoktak, egyszer jól berúgnak és valami nagyon jó zene szól a háttérben. Amikor ezt a filmet néztem, biztos voltam benne, és ez itt egy coming out: fiú szeretnék lenni!
A Texasi herceg bensőséges és szemlélődő film, lassan indul, de kellően korán magával ragad, és utána nem ereszt el soha többé. Szuperlatívuszokban tudok csak beszélni róla, de biztos pont el is kapta a hangulatomat. Mekkora hiba lett volna kihagyni!
És most jön a fekete leves: ez az egész egy 2011-es Izlandi film másolata. Broáááááááf!
