Az elsőfilmes Jovan Todorovic, Nagy András gyönyörű operatőri munkájával megörökíti, feldolgozza és emléket állít egy kelet-európai hősnek, Vlada Vasiljevicnek.
Szeretem a magyar filmeket legfőképp az édes-bús humoruk miatt, de Isten óvjon azoktól, amiket komoly szándékkal készítettek a honfitársaink. Természetesen tisztelet a kivételnek, bár nem tudom ki lenne az.
Tisztelet most elsősorban a Belgrádi Fantom szerb, bolgár és magyar alkotóinak szól, akik a dokumentum és a játékfilm elemeit ötvözve egy fantasztikus mozit hoztak létre. A történet egynapos koromban kezdődik, 1979. augusztus 29-én: Tito, uralkodásának utolsó évében Kubában tanácskozik „el nem kötelezett” barátaival. Mindeközben egy ismeretlen Belgrád utcáin egy hófehér, lopott Porschéval száguldozik. A rejtélyes sofőr, ahogy az már egy féldiktatúrában lenni szokott, pár nap alatt nemzeti hőssé válik. A rakoncátlan ifjúról (?) senki sem tudja, hogy kicsoda, aki meg igen, az mélyen hallgat.
A történetet, a nyomozásban és üldözésben résztvevő szimpatikus és igen kevéssé szimpatikus rendőrök, és az autótolvaj barátainak a visszaemlékezéseiből bontakozik ki, Nagy András színvonalas autósüldözéses képeivel kísérve. Az érző szívű balkáni vagányok meghatódva beszélnek arról a pár napról, ami egész későbbi életüket meghatározta. A történetben minden olyan elem szerepel, ami az eseményt fontossá és örök érvényűvé teszi: lokálpatriotizmus, nosztalgia, történelem és kultúra, és a Kelet-Európában elengedhetetlen tragédia. A film leginkább az 56-os magyar vízilabda csapatról készült dokumentumfilmre hasonlít.
és hoppá itt az egész film szerbül:
A végkifejletet izgalommal várja a néző, bár végig rossz az előérzete, mert a porschés sofőr egyszer sem nyilatkozik a film során. Az igényesen fényképezett autósüldözések miatt férfi rokonainkat semmiképpen sem hagyhatjuk otthon, de erősítsük meg a szívünket is mielőtt megnéznénk, mert vicces hely ez a Délkelet-Közép-Európa, de azért az is lehet, hogy mégsem annyira.