Utólag a filmről el lehet mondani, hogy tökéletesen megkomponált alkotás, gyönyörű operatőri munkával, élethű szereplőkkel, és ellenállhatatlan Argentínával. Ám elég lassan indul, és pont mire felpörögne, unalmassá válik. Sok helyen remekül egybeforrnak, a végén meg felolvadnak egymásban a szerelmi történet és a thriller szálai. De ez kevés ahhoz, hogy lekösse a figyelmünket. Nem értem miért kapott Oscar díjat ez az alkotás, lehetséges, hogy van valami az Amerikai kontinensen, amit mi nem érthetünk, de ők meglátnak egymásban, másra nem tudok elképzelni.
A főhős és a főhősnő 1975-ben és napjainkban is megfelelően néz ki, és mindkét időpontban szerelmesek egymásba. De nem is ez a lényeg, mert a mozi legelejétől kezdve 100%-ban biztosak lehetünk a románc beteljesedésében: hanem a krimi. Nem vagyok egy logika bajnok és még soha, de soha nem találtam ki Agatha Christienél, hogy ki a gyilkos. Ám ennél az alkotásnál, a több mint két órás film utolsó harmadában már pontosan tudtam mi lesz a film befejezése. Vagy hasonlóképp gondolkodom mint az egyik mellékszereplő, vagy nem túl eredeti az ötlet. Azt hiszem az utóbbi. Egy B kategóriás téve filmben láttam először ezt a megoldást, és mivel igen erőteljes, könnyen megjegyeztem.
Ez nem is lett volna baj, mert ugye egy Poirot is többször meg lehet nézni, de a rendezés túlságosan elvárja tőlünk a döbbenetet: erre az egy momentumra épít az egész film. De mivel ez a momentum túlontúl kiszámítható, a vége felé felvillanó emlékképek, és mély pillantások már tényleg nem mondtak semmit. Csak kínosan feszengünk, hogy mikor jön rá a rendező, hogy mi már rég rájöttünk…
Az egész film olyan, mint egy gyönyörű gyümölcsös tál: tökéletes, pont olyan, amilyennek egy filmnek/gyümölcstálnak lennie kell, kár, hogy nem ehető. Így a katarzis elmarad.