Valószínűtlen gyilkos. Ahogy néztem halványan felderengett, hogy gyerekkoromban sokszor elhangzott a neve ennek a férfinak. Olaf Palme. De szerencsére ennél többet nem tudtam az egészről. És bár nem szeretem az olyan krimiket ahol az elején elmondják ki a gyilkos, ezt mégis tudtam élvezni, egy ideig, aztán nem nagyon, aztán meg megint igen. Bemutatják, hogy kezelték le a nőket akkoriban, még akkor is ha szemtől szembe látták a gyilkost és tökéletes személyleírást adnak róla, és a halott miniszterelnők feleségének tetszettek lenni, na akkor sem hitték el egy szavát sem a "hisztérikának."
De az unalomig ismételt kritika ennél a sorozatnál szerintem is érvényes, miszerint elég lett volna belőle egy mozifilm. Nagyon hosszan nézhetjük egy teljesen sérült ember ámokfutását, szószerint és átvitt értelemben is. Aprólékosan és visszatekintgetve mutatták be, hogy lehet ennyire mélyre süllyedni testileg, lelkileg, pszichésen. De a gyilkos inditékai még így is egy kissé homályban maradnak. Kárpótol minket a hó, a whiskey és a kucsmák.
Gyilkosságok Are vidékén: újító a szerkezte, mert két bűntény fejtenek meg a sorozat alatt, amelyeknek, azon kívül, hogy egy városban történtek, semmi közük sincs egymáshoz. Elsőre kritikusan álltam a dologhoz, de végül úgy döntöttem, hogy ez is belefér, sőt miért is ne. Nem kell mindent elnyújtani a végtelenségig. Minden szálat elvágtak még így is.
Idilli síparadicsomban játszódik, és egy szomorúszemű rendőrt és egy kiváló fiatal színésznőt csodalhatunk benne a gyönyörű tájon kívül. Sokkal jobb volt mint egy csomó hasonló skandináv sorozat, semmi túl durva, vagy hihetetlen nem volt benne, mégis izgalmas volt. Különös figyelmet fordítottak a családon belüli erőviszonyokra és erőszakra. Bemutatja, hogy a múltbéli hibáink, hogyan hatnak a jelenre, hogyan befolyásolják a döntéseinket.
Bár elsőre nagyon meglepődtem, de nekem tetszett, hogy két nyomozás van egy sorozatban így szereplők életéről is többet megtudunk, mivel az alkotók megengedték,hogy egy kis idő elteljen a két esemény között. Így gyorsabban tudják a keszítők pörgetni a fejleményeket is és ez fenntartja a feszültséget és a néző figyelmét is. Sok volt mellékszereplő és viszonylag sokat is szerepelnek így több emberre tudtunk gyanakodni. Még a halottakra is. Az északi táj is értelmet nyert: a bezárkózás, az eltemetett titkok még hangsúlyosabbnak tűnntek a fehér hótakaró alatt amely ropogott szereplők lába alatt a bűnösök talpa alatt meg fütyült a szél a végén. Lehet, hogy ez a fajta történet mesélés a kezdete egy új trendnek. Én nem bánom.
Üvegkupola: Egy Amerikából hazatérő fiatal nő gyerekkori traumáival ismerkedhetünk meg: elrablása és anyja soha meg nem magyarázott elvesztése. Nem dolgozott fel semmit és nem is ért semmit. De azért valjuk be, kicsit könnyű volt átverni, pedig ezzel, a pszichopaták lelkivilágával, foglalkozik nemzetközi szinten. Maga a történet nem csak itt, hanem több ponton teljesen hihetetlen, ez néha nagyon zavaró, néha nem annyira. Leginkább a befejezés jó, persze rá lehet jönni, de vannak pillanatok amikor mégis megkérdőjelezzük a relevációinkat. Felveti a személyes tragédiáink feldolgozottságát és az egymásra gyakorolt kontroljaink kérdését.
Valami titokzatos okból sokszor volt kedvem nézni, és végig is néztem, pedig éreztem, hogy valahol ez az egész vérciki. Kezdjük ott, hogy az egész alapsztori nevetségesen rossz. Hogy üvegkupola, meg pirosfény, meg erdőközepe, meg a mamival a rossz kapcsolat, de közben azért tök simaliba megszökni gyerekként, éjszaka, minusz 40-ben. (Sose derült ki, hogy hogyan). Meg ezek a fekete hajú lányok, svéd férfiak fetise, jaj istenem. De mégsem kapcsoltam ki, és töröltem a nyomát is (sokszor teszek ilyet nagy élvezettel) annyira nem idegesített. Keveset beszéltek benne és halkan, mint a skandináv filmekben általában, nem villogott semmi, ezért kábé bármilyen nyelven megértettem és jókat lehetett rá aludni. Mi kell még?
Az áttörés - ez nagy siker volt, két okból is: egy valóban megtörtént esetet dolgoz fel és módszer amely elvezet a megoldáshoz nagyon friss, mai, úgyanakkor a múltba nyúló ezért rendkívül érdekes. Csak 4 részes ami jó, de talán még így is hosszabb volt mint kellett volna lennie. Két és fél órában próbál hatni az érzelmeinkre és kényszerít minket arra, hogy morális döntéseinkról gondolkozzunk. De mivel az eredeti nyomozás tizenhat évig tartott, ezzel a lassú tempóval mi is átérezhetjük a tehetetlenséget.
Az izgalom és a frusztráció a nézőben is ugyanúgy váltakozik mint az áladozatok családtagjaiban. A lassú ütem hozzájárul ahhoz, hogy a társadalmi problémákra is rávilágítson. Az összetett személyűségű karaktereknek a még bonyolultabb családi életét is megismerjük, és mivel ez a történet tizenhat éven át zajlott, erre szükség is van.
A nyomozó karaktere egy bukott élsportoló, aki, sokáig úgy tűnik, a leghíresebb rendőrségi nyomozásában is elbukik, pont ahogy a sportban is tette. Végül mégsem és ez ad valami élethez hasonló keserédes elégtételt a végén. Bár ehhez a nagy felvezetéshez képest a végén katarzist igen, olyan nagy döbbenetet nem érzünk. Azonkívül, hogy megerősítik azt az egyre félelmetesebb tényt, hogy a magány igen komoly veszélyorrás, nem csak arra nézve aki magányos, hanem mindenkire a társadalomban.
