Nem ment mélyre az tény és való, Marion Cotillard a Piafban tényleg szerencsétlenebb és heroinistább volt, de azért így is értettük a célzást. Azt gondolom, hogy a divattervezőkről szóló önéletrajzi filmek direkt ilyen felszínesek és szépek, mert aki olyan nagyon rajong a szép tárgyakért és ezért a teljesen valószínűtlen és művi világért az inkább az ilyen szépelgő filmeket szereti. És miért ne lehetne kedvezni azoknak akik nagy valószínűséggel a filmünk nézőközönsége lesznek.
Ha önéletrajzi film akkor a Ray, a non plus ultra, nekem. OK, a Johnny Cashes is jó, csak hát ki hiszi el az ekkora szerelmet, ugyanmár…Ezekhez viszonyítva az Yves Saint Laurent tényleg nem egy óriási durranás, de azért sokkal inkább egy jó film mint nem, és hát az élet a legjobb forgatókönyv író, vagy mi.
Könnyebb egy zenész életét feldolgozni, mert a zene hálásabb műfaj az adott témára mint ezek a teljesen érdektelen ruhák. És most már ugye rövid időn belül a második francia divattervezős filmbe buknak bele. A zenés életrajz meg mennybe ment. Mondom mindezt úgy, hogy nekem tetszett a Yves Saint Laurent. De mások szídták és azért azt is meg lehet érteni. Mert lehet, hogy tényleg akkora zseni volt, hogy megérdemelt volna egy pöpec filmet ami méltó nagy híréhez.
Yvessel közös ügyünket nagyban segítette, hogy semmit nem tudtam erről a csávóról, konkrétan azt sem, hogy meghalt. Jó, arra azért emlékeztem, hogy jó genetikája volt.
Mindenkinek van egy kedvenc múltbéli korszaka, amit bemond a kérdésre, hogy mikor szeretett volna élni. Nekem ez Dél-Franciaország a hetvenes években. Mindezt szűk, fehér, trapéz vászonnadrágban és Lacouste pólóban képzelem – néha télidőn megbolondítva egy kis párizsi éjszakával. Így már érthető, hogy nem áll távol tőlem az itt bemutatott életérzés.
Szép film, talán kicsit túlságosan is, de miért ne lehetne valami szép ami egy milliárdos párizsi divattervezőről szól. A szereplő válogatás is tökéletes volt, és ezt értékelnünk kell amikor Nicole Kidman féle szörnyek játsszák Grace Kellyt.
