Margherita Vicario első filmjével igazán ígéretesen kezdi a karrierjét. A Gloria! című film kellemes a szemnek, a fülnek és még izgalmas is. Egy ideig. Ezenkívül nemes ügyet szolgál és feltárja a múltnak egy olyan szeletét amivel például én nem voltam tisztában.
Meg kell említenem, hogy a zenei érzékem a béka feneke alatt van ahogy a nyolcvanas években fogalmaztak a tanárok. Így a film nagy része nem jött át, de azért talán a feeling igen. Szó van itt a művészet felszabadító erejéről, és az egészen elképesztő elnyomásról amit a nők voltak kénytelenek elszenvedni az elmúlt századokban. Mikor is a kreatív energiáikat csak az otthoni feladataikban tudták kiélni. Természetesen, mivel az ilyesmit nehéz elfojtani, ki is élték, de a világ számára láthatatlanok maradtak. Ha meg árván maradtak gyerekkorukban akkor bedugták őket egy börtönszerű egyházi intézményben ahol kötelezően (!) zenésznek nevelték őket. Természetesen csak azért, hogy a férfiakat szórakoztassák. Mondjuk azt megnéztem volna ha belőlem próbálnak zenészt nevelni. De nem egy hasonszőrű nő társam miatt szűnt meg végül is ez a hálózat hanem Napóleon miatt.
A film alapvetően a női testvériségről szól, ami szerintem is létezik. Sokszor érzem. Minden ellenségeskedés ellenére könnyen megbocsátok minden nőnek, ha arról van szó. A férfiaknak természetesen, soha.
A kedvencem a kisfiú igazi anyja és a nevelő anyja közötti szolidaritás volt, de a kamaszlányok egymásrautaltságát is életszerűen mutatta be. A női rendező kézjegye tökéletesen lejött. Igaz, hogy Hamipipőke történetét ezerszer elmesélték már, de mégis mindig újra- és újra érdekes. A színészek remekek voltak, de valahogy az olaszoktól ez alapból elvárható, hiszen a nap 24 órájában színészkednek eleve, de még így is ki kell emelni a papot játszó Paolo Rossit. Egészen elképesztő a kinézete, a karakter alakításának a mélysége és egyben sekélyessége is. Hollywoodban lenne a helye, de most komolyan. Galatéa Bellugi is meghatóan játszotta a néma főhőst. A jelmezek és Friuli magával ragadó volt a zenéről nem is beszélve. Türelemmel és szeretettel volt elkészítve az egész biztosan szeretni fogják a kritikusok és érteni fogják a tömegek is.
A botfülemmel nekem a háttér sztorik mind érdekesebbek voltak mint a főszál. A kamaszok reménytelen szerelmi története vagy a fiatal énekes és a szerencsétlen pap viszonya. Egy valami azonban nagyon nem tetszett és ezt sokszor érzem más filmeknél is, érdekes módon jellemzőbb a női rendezőknél: nem hagyják abba időben. Tökéletesen elmúlt a katarizosom mikor bemutatták, hogy mi fog történni a szereplőkkel. Persze a végén megvilágosodtam mikor megtudtam, hogy a svájciak is támogatták a filmet. Nyilván ezért kellett a hegyeiket berakni a végére teljesen fölöslegesen.
