Folyik a vér, leginkább a szívünkből, be és ki és soha nincs megállás, ha meg nem folyik, akkor meg az a baj. Csöpög a vér a padlóra a tipikus közép-európai szépségből is Testről és Lélekről-ben is, pont ahogy a Liza a rókatündér kezdődik.
A rendező azt nyilatkozta, hogy egy pohár vizet szeretett volna bemutatni, hát őt sem ejtették a fejére gyerekkorában az biztos. Kicsiből a nagyot, így az okos. Mert az kicsi nem is kicsi, hanem a legnagyobb, mint tudjuk. Szerencsére sikerült a terve. Nem tudom olvasta-e Enyedi Ildikó, Márai Sándor, rám legnagyobb hatású regényét a Válás Budánt, de a filmje valami nagyon hasonlóról szól.
Az álmokról, meg a szerelemről, elég hátborzolgató téma, de sikerült vegytisztán feldolgozni. Úgy tűnik, hogy egy olyan korban élünk ahol értékelik (legalábbis díjjazzák) a lényeges dolgokat, az álmokat.
Őrülök, hogy nem érzik már úgy a magyar rendezők, hogy a vaskos, nem létező Kelet-Európát kell bemutatni Közép-Európában. Talán az ország lelkiállapotán is segítene, ha nem mindig a lehetséges legrosszabb variáció történne meg a filmeken. Mert hát az életben sem mindig a lehetséges legrosszabb történik, sőt. Jó, persze volt kétszer háromszor az elmúlt évszázadban amikor a lehető legrosszabb történt, de jól is néznénk ki ha ez mindig így lenne.
Persze a magyar filmekben így volt, nem is nézte őket senki. Eddig! Szerencsére ezt már nem érzik kötelezőnek a rendezők. Volt egy olyan érzésem, hogy ha nem vagy elég pesszimista akkor nem lehettél "jó" magyar rendező, ezért mindenki futotta a kötelező köröket.
Kedvencem volt a gyönyörű arcú, vidám tabáni srác, aki ott iszogatta a sörét minden áldott este a Duna-parton, zöldellő, lejtős dombok alatt, de persze erről nem mert filmet csinálni, inkább elkirándult térképpel a 8.kerületbe, és leforgatta a 8.ker című rajzfilmet. Uristen.
A Testről és Lélekről kitűnően keverte a humort a drámával, a realitást a transzcendenciával annyira, hogy a néző is össze-vissza érezi magát a mű megtekintése közben. Például a legdrámaibb résznél hisztériás röhögőgörcsöt kaptunk az áltis osztálytársammal, miközben döbbent, mélyen átérzett szomorúság áradt a sajtóvetítésen a komoly kollégákból. Épp már kezdtem fuldokolva aggódni, hogy fegyelmezetlen csitriknek tűnünk, amikor a egész hirtelen átváltozott egy humoros jelenetté. Így teljesen egyértelművé vált mindenki számára, hogy látnok zsenik vagyunk.
Miközben oldschool sielésemet töltöttem oldschool barátaimmal, lemerült és elfelejtett pinkodú telefonnal, a film megnyerte a Berlinalét.
Mondanom sem kell, (bár utólag harmatgyenge okoskodni), miközben ültem a moziban tudtam, hogy meg fogja nyerni a fesztivát Berlinben. Mert pont ilyennek szeretnek mindket látni a németek.
Süt a nap, zajos a város, tele vagyunk érzelmekkel, látnoki képességeink vannak, és nem utolsósorban megéljük a szexualitásunkat, még akkor is ha autisták vagyunk. (?) Spriccel a paradicsom a szemünkbe a napos konyhában, a rádió szerint dugó van városban, de ez minket ez nem érint, kell ennél több?
