Kár lenne filmesztétikai kérdésekbe bonyolódni az Amerikai Pite legújabb epizódja kapcsán. Nevettem rajta, és ami még fontosabb, sírtam is, pontosan háromszor.
Nem mellesleg értettem a történetet úgy, hogy nem láttam az egyetlen korábbi részt sem belőle. (Valljuk be, ezen azért nem kell csodálkozni.) Na de térjünk vissza a síráshoz, vajon mi késztett arra egy magamfajtát, hogy elbőgjem magam egy ennyire blőd filmen.
Ez egy sokak számára érthetetlen és váratlan sikert hozó sorozat, ami 1999-ben indult. Az alkotóknak összejött az, amire minden ifjúsági filmet készítő rendező vágyik: elkapták a korhangulatot. (Magyarországon ez utoljára Dobray Györgynek sikerült a Szerelem első vérig-gel) Én már csak tudom milyen volt akkoriban a közhangulat, hiszen 1998-ban érettségiztem. És az én generációmnak tényleg a szüzesség volt a legfőbb problémája. (Bár valószínűleg a korosztályom nincs egyedül ezzel a generációs problémával.) De 98 már régen volt, 2012 van, és én most sírtam el magam ezen a mélyen szántó filmen.
2012 van és gyerekeink, férjünk meg feleségünk, vagy ha az nem akkor karrierünk, vagy ha az sem akkor legalább lelkesedésünk, reményünk és depressziónk. Csakúgy, mint az Amerikai pite szereplőinek. Ezért könnyen azonosulhat a filmmel harmincas néző. Ha idősebb, akkor nosztalgiázhat, ha fiatalabb meg reménykedhet, hogy ő nem ilyen lesz. (Hiába.)
Minden szereplőnek sikerült valami az életben, persze semmiképpen sem az, amit eltervezett, de ez így jó, mert különben nagyon unalmas lenne. (A film is meg az élet is.) Üdítő, hogy a főhősnő nincsen szétplaszitkázva és a főhős is hozza a kicsit eltunyult, puha apuka formát. Nosztalgikusra és meghatóra sikerült a mozi, persze kellő mennyiségű cicivel és bonyodalommal, de mindenek ellenére megható képpel a harmincasokról.