Gyerekkoromban sláger volt a Stand by me/Állj ki mellettem. Főleg a betétdala. Képek, arcok élnek bennem ebből a filmből, de leképzelésem sincs, hogy miről szólt. Biztos, hogy volt benne természet, fák, sínek, csíkos pólók, és egy dagadt gyerek, mert az akkoriban kihagyhatatlan volt. (Most, amikor minden gyerek dagadt már kihagyható.) Halál is volt benne, a filmben is meg az életben is. (River Phoenix 1970-1993).
A nyár királyai egészen biztosan kölcsönzött hangulatot belőle, még akkor is ha a kamasszá érés problémája nem egy forradalmi filmötlet, így jó pár ilyen film készült. Jordan Vogt-Roberts darabja abban különbözik a többitől, hogy rettenetesen vicces. Tökéletesen egyensúlyoz vígjáték és a dráma határán. Éppúgy mint maga az élet.
A feleségét elveszített, depressziós apa (Nick Offerman) olyanokat mond, hogy leszakad az arcunk a nevetéstől és a döbbenettől. Vicces bácsi fia és még egy negédes, ritka idegesítő házaspár gyereke lelép az erdőbe kipróbálni magunkat. A fiúk annyira nem bírják a szüleiket, hogy az egyiknek csalánkiütése is lesz tőlük. Velük tart egy betegnek tűnő, furcsa fiú is, dramaturgiailag nem igazán érthető okokból. Volt egy olyan érzésem, hogy a rendezőnek megtetszett ez a fura szerzet (Moises Arias) és nem bírta kihagyni a filmből. Egyébként nagyon tehetséges táncos.
A megható film a szülők és a kamaszodó fiúk kapcsolatát boncolgatja, és engem már most kiráz a hideg, hogy mit fogok az enyémeimmel csinálni. Mert ahogy a film is bemutatja, bármennyire utálnak is minket a gyerekeink a nap végén ugyanolyanok lesznek mint mi. Ez szomorú és ijesztő is lehetne, de végülis még mindig jobb mintha a szomszédra hasonlítanának.