A Dom Hemingway is úgy kezdődik, mint egy tipikus Jude Law film, igen modorosan és üvöltve egy viccesnek szánt szöveget mesél, nagyon hosszan. Mindenki tudja mi lesz a poén, és senki sem nevet. A sajtóvetítésen kellemetlen feszengés majd a csattanónál síri csönd.

Szerencsére a rossz kezdés után a film szépen felfejlődik. Egy precíz, nagyon szépen fényképezett és lassú gengszter filmet látunk, pont abban a tempóban és annyi vérrel, amit a magamfajta középkorú háziasszony is még meg tud emészteni. Szó szerint, ugyanis jómagam a Blöff alatt kimentem hányni a mozi vécéjébe.

Az angolok még akkor is viccesek amikor nem viccesek, így tényleg lehet nevetni a filmen és meg is lehet hatódni rajta, bár tény, hogy van benne egy-két idegesítő dolog. Például az orosz maffiavezért egy mexikói színész játssza, Demian Bichir. Hosszan néztem a vezért, akit sokszor mutatnak nagyon közelről, és próbáltam valami oroszosat felfedezni benne de nagyon nem ment. Nem úgy mint a tökéletes orosz kiskatonában, Jude Lawban. Ezeket a dolgokat komolyan nem értem, Oroszország olyan kicsi, és olyan kevesen lakják, biztos szinte lehetetlen szerezni egy orosz színészt aki töri az angolt. Ez mi, kedves Richard Shepard (A matador)??

Na de csapjunk a lecsóba: tehát Dom Hemingway egy fasza csávó aki nem kötött vádalkut, így lehúz tizenkét évet a börtönben. Közben felnő a lánya és meg is utálja őt. A felesége meghal rákban az új férje karjai között. Dom most kijön és mindenkit megkeres. A hallgatásáért járó pénzt is megkapja, amit egy „román kurva” (Madalina Ghenea, tényleg román) ellop tőle. És akkor innen folytatódik tovább.

A film legjobb poénjait a zseniális Richard E. Grantnak köszönhetjük, aki Dom legjobb barátját alakítja. Az E. betű Esterhuysen nevet és magyar felmenőket takar.

A Dom Hemingway erőltetett és modoros, de sokkal jobb mint amilyen kritikákat kapott, és én meg megszerettem Jude Lawt, ami nagy dolog.